1996-ban éppen százötven esztendeje annak, hogy 1846. október 23-án Arany János befejezte egyik legkedveltebb művét, a Toldit. Amikor a Kisfaludy Társaság közzétette a kiírást, kevesen sejtették, hogy a magyar irodalom gyöngyszeme születik a nagyszalontai jegyző munkájával. A bírálóbizottság olyan nagyra becsülte Arany János elbeszélő költeményének érdemeit, hogy a pályadíjat tízről húsz aranyforintra emelte.
A kiírás így szólt. „Írassék valamely költői beszély, melynek hőse valamely, a nép ajkain élő történelmi személy, például Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb.” Mi sem természetesebb, mint hogy a Nagyszalonta környéki mondákat és az öregemberek meséit ismerő szerző érdeklődéssel fordult Ilosvai Selymes Péter forrásértékű 16. századi históriás éneke felé. A hagyományos verselésű história Tinódi Lantos Sebestyén modorában szól a nagy erejű hősről, aki a szegényekhez jó szívvel van, s nem engedi a nagyurak hatalmaskodását. A népmondák csodálatos tetteit véghezvivő Miklós örök értékű, reményt keltő személyiség Arany korában is: a gyengék gyámolítója, a félénkek bátorítója, a remények ébren tartója, a nincstelenek dolgainak rendbe tevője.
Bár Dugonics András és Vörösmarty Mihály is írt Toldiról, az 1846-ban írt remekmű kiemelkedő esztétikai színvonalú alkotás. A tizenkét ének nyolcsoros strófáiban a magyar sándorvers ütemeivel lüktet a fordulatos történet meséje. A világirodalmi áthallások több szempontú összefüggésrendszert tárnak az elemző elé: az Íliász és az Odüsszeia egymást kiegészítő két fél, a római és a barokk eposzi jellemzők sora, Dante hatása stb. együttesen van jelen a naiv eposzban.
A szerkesztés tudatossága tükröződik a bujdosás első hat éneke és a diadalmas harc második hat éneke kompozíciójában: a második rész az első félnek más tónusban előadott variációja. A világos, mégis rendkívül színes elbeszélő költemény stílusának és látásmódjának egyedülállóan nemzeti egységével a költő társadalmi feladatot is tűzött maga elé: a különböző rétegek érdekeinek egyesítését. A Toldi estéje 1854-ben, a Toldi szerelme 1879-ben jelent meg: a maguk módján kiegészítették és teljessé tették a Toldival elkezdett trilógiát.
(Az AkH. 12. kiadása szerint: véghez vivő. )