– Ön különös ember, talán az egyetlen, aki itt töltött napjaim alatt igazán fölkeltette az érdeklődésemet. Nem csak kívülről ismertem meg az egyéniségét. Hallottam a hírét az operáinak. Nem az én ízlésem szerinti művek, de a sikerre büszke lehet.
– A büszkeségem a magyarságomhoz kapcsolódik. Végeredményben minden egyes család fia büszke arra, hogy ide tartozik, és nem amoda. Van magyar operairodalom, igenis, magyar! Ha ön lenne a Nemzeti Színház karmestere, kétségtelen, hogy a német műveknek nagyobb teret kellene engednünk. De minthogy magyar vagyok, a magyar művekért kell kiállnom. Ez az egyik ok, a másik pedig a színház gyenge anyagi helyzete. A dalműszínházi társulatot is, a nemzeti színházi drámai színészek társulatát is el kell tartanunk. Nagy énekkart fizetünk, és anyagi lehetőségeinkhez képest túlméretezett és igen drága zenekart, amelyben jó néhány európai hírű muzsikus ül. Nincsenek anyagi lehetőségeink arra, hogy olyan nagy hírű meg nagy hatású komponistát és karmestert, mint Wagner Richárd, művészi ragjához méltóan megfizessünk. Higgye el – szólt keményen Erkel –, nem vagyok az ellensége. Csodálom a lángelméjét.
– Az állását félti tőlem? – csapott föl a gyors kérdés.
– Igaz, fájna megválnom a helytől, a zenekartól, hiszen az ifjúságom ott telt el, sok mindent meg tudtam ott valósítani, és nem kevés munkát végeztem. De nem az állásról és nem a fizetségről van itt szó. A magyarság ügye ez, uram. A művészet az egyetlen fórumunk ma, ahol a magyarság megnyilatkozik.
– Szemben áll Európával? Szembefordul mindegyik európai operaházzal? Az én műveimet játsszák, csak a pesti nem.
– Játsszuk majd azokat is, de előbb a magyar operának kell fejlettebbnek lennie. A jövőről nem Wagner Richárd, nem Erkel Ferenc ítél: bíránk az idő.