Petőfi Sándort mint a legnagyobb magyar költők egyikét 1998–99-ben ünnepeljük. 1998-ban azért, mert százhetvenöt évvel korábban, 1823. január 1-jén született; 1999-ben pedig azért, mert másfél századdal előbb, 1849. július végén esett el a segesvári csatában.
Petőfi az évek fordulóját, az óév búcsúját és az új esztendő születését különös érzékenységgel várta és örökítette meg. Elsősorban azért, mert az 1822. szilveszter éjjelén sírt fel először. Ez a fő oka annak, hogy Az apostol című hosszabb művében a főhősnek is Szilveszter a neve. Ezenkívül is megörökítette a költő az év végi és év eleji hangulatot, oly módon, hogy versben értékelte az elmúlót, köszöntötte a kezdődőt.
Az elmúlt eseményekkel számot vető gondolatmenetek egyike 1844-től vesz búcsút. Az az év a megelőző, gyötrelmes debreceni tél után pesti és országos sikereket hozott Petőfinek: kötetét kiadták, a folyóiratnak, a Pesti Divatlapnak a segédszerkesztője lett, hírét-nevét városok és falvak lakossága ismerte meg. Furcsállhatjuk, hogy jó néhány versszakban így ír: „S én mégsem írlak oda tégedet…” Tudniillik nem számítja a legjobb évei közé az 1844-es esztendőt, – mert a haza nem szabad.
Nevezetes költemény köszönti a huszonnégy éves Petőfi születésnapját 1847. január 1-jén: „Szabadság, szerelem!” A programadó rövid sorok el nem múló érvénnyel kapcsolják össze az életet, a szerelmet és a szabadságot mint az önfeláldozó, a szabadságot mindenekelőtt fontosnak ítélő szellem öntudatának megnyilvánulását.
Rövid életének utolsó újévét Petőfi Debrecenben tölti. Buda föladása, a kormány menekülése keserű hangú sorokat írat a költővel 1849. január 1-jén. Összefogást és kíméletlen leszámolást hirdet, s tudakolja a folytatást: „De mi az ítélet nekünk?”
Az évek, évtizedek, évszázadok megítélése a magyar nemzet örökké fiatal költőjét méltó helyére, a halhatatlanok közé emelte. Rá is emlékezhetünk, amikor boldog új évet kívánunk.
(Az AkH. 12. kiadása szerint: a január 1-jén és a január 1-én is szabályos.)