„A verselés és költészet terén igazán szép haladást tettem” – írta József Attila 1922 augusztusában fiatalabb nővérének, és talán a Juhász Gyulától nemrég kapott biztató, dicsérő levéltől felbátorodva hozzátette a következő mondatot: „Meglehet, hogy egy hónapon belül ott leszek a beérkezettek között.” Nem sokkal utóbb pedig gyámjának jelentette ki, hogy a Parnasszusra is elindult. A tervezett egy hónapból, amely alatt meg akart érkezni, tizenöt esztendő lett, s míg a csúcsra jutott, kezdeti, sugárzó önbizalma végzetesen összetört. A költő megbánta, hogy a múzsák berke helyett nem a havi kétszáz pengő fixet, a tisztes polgári foglalkozást választotta. Másfél évtized csalódásai, kudarcai nyomán úgy látta: élete során, remekműveit megírva olyasmivel foglalkozott, ami nincs. Kótyagos poétának tekintik, senki sem veszi komolyan.
Tévedés lenne azonban életprogramját a pályakezdés önfeledt elragadtatottsága vagy a pályavég halálos rezignációja felől megítélni. Az évtized derekán vált világossá számára, hogy nem elégíti ki őt a szép szavak alkímiája: „Én nem azért jöttem, hogy bőgjek, hogy buzdítsak, hanem hogy tegyek” – írta Nem én kiáltok című kötetének utószavában. Ettől kezdve soha nem mondott le arról, hogy cselekvő ember legyen, tevékenyen avatkozzon bele a világ alakulásába, és nem csak a költészet művelése révén.
A bölcseleti tevékenység, amelyet a költői hivatás és a közéleti munka mellett maga számára kialakított, még ennél is később tudatosodott benne. A húszas évek utolsó harmadában ismerte föl, hogy az alkotótevékenység nem elégíti ki őt teljesen, s gondolkodóként is jelentős eredményeket akart fölmutatni. Életének utolsó évtizede, amely alatt halhatatlan életműve kibontakozott, az alkotás, az elméletírás és a közéleti tevékenység hármasságában telt el.