Vajon mennyire váltja valóra manapság a család a hozzá fűzött reményeket? Vegyük példának a Kovács családot. Hogyan él benne négy átlag magyar?
Amikor a vékonydongájú ifjú házasságot köt az álmaiban régóta kívánt Vénusszal, egészen odavan érte. Ekkor a vékony derekú, meleg hangú őrzőangyal – mint leendő asszonyalak – férjhez megy a kevés pénzű, de csavaros eszű legényhez. Mind a ketten álmokat szőnek hosszan tartó szerelemről, ötvenéves jubileumról, s arról, véghezviszik tervüket. A menyasszonynak is, a vőlegénynek is egy időben örül apjuk, anyjuk, öccsük, húguk: ától zéig az egész vér szerinti rokonság.
A fiatalok nem ülnek ölbe tett kézzel. A vasszorgalmú férj nem korhely természetű, három műszakos beosztást is elvállal, hisz vállalkozó kedvű. A csöndes szavú feleség munkahelyén kívül a házi munkában is szorgoskodik: az ő paprikás csirkéjének nem konkurencia a konzerv marhapörkölt, a nyári konyhába sem kontyalávalóért jár.
Azonközben két csengő hangú gyermek is jelentkezik Kovácséknál: a pólyás babák hamarosan jó eszű diákokká lesznek, körülülik a családi kerek asztalt. Néha hajba kapnak, ámde doktor bácsira még sincs emiatt szükség. Szülői segítséggel, baráti összefogással, sok-sok munkával, lemondással, áldozattal eljuthat a família a háromszoba-hallos lakáshoz. Ahhoz, amelyben a tenni akarás bármikor hozzáfordulhat a vele érző lélekhez.
Ilyen-e a Kovács család? Ha ma még nem is, ilyenféléből legyen minél több!7
(Az AkH. 12. kiadása szerint: véghez visz.)