„Hét hónap óta, a februári francia forradalom óta szakadatlan hullámzásban, rengésben volt lelkem. Minden nap egy új remény, új feszült várakozás, új lelkesedés, új aggodalom, új harag és minden a világon.
Ki hinné, hogy egyfolytában ennyit képes megbírni az emberi szív, kivált ilyen szív, mint az enyém, mely nagyítóüveg módjára jót és rosszat óriási alakban tüntet vissza, mely a rengeteg visszhangjaként egy kiáltásra száz kiáltással felel!
Az utolsó napok eseményei nyomot nem hagyva pattantak vissza rólam, mint a golyó a márványszoborról, mint a mennykő a gránitszikláról.
Még sok mást láttam és hallottam, s mindezeknek láttára és hallatára oly érzéketlen, oly nyugodt maradtam, mint a kétezer esztendős múmia.”
Március 15. előtt Petőfi Sándor naplójának részletével idéztük az 1998–99. jubileumi évben a vékony arcú, barna szemű, sötét hajú költő alakját. Azt a költőt, akinek versszövegei ellenállhatatlannak tűnnek a mai magyar olvasók számára a dél-erdélyi Olthévíztől az argentínai magyar családokig. Olykor plebejus forradalmi hevületű, olykor kristálytiszta líraiságú, a szív legrejtettebb zugait szóra bíró gondolatait a világ sok kisebb-nagyobb nyelvén kiadták az alaszkai jégvilágtól az új-zélandi szigetekig. Ha dél-afrikai könyvesboltban, ha malmői könyvesházban járunk, nagy valószínűséggel ott találjuk a polcokon az örökké fiatal Petőfi örökszép verseinek gyűjteményét.
1848–49 halhatatlan emlékeire gondolva másfélszáz év Petőfi-megközelítéseit is végiggondolhatjuk. Az árvalányhajas kalappal járó, a népszínművekben tipikus betyár férfialakját egy időben a költői én megvalósulásában kizárólagos érvényűnek tekintették: verseiből is a népi kultúra mindenhatóságának hirdetését olvasták ki. Legalább ennyire egyoldalú az a Petőfi, akit csakis a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, hősi pózban tudtak elképzelni. Ugyanígy – némi képzavarral is – gyakori propagandafogással híresztelték: „Petőfi tollal és karddal mindhalálig küzdött a nép szabadságáért.”
Ki hát az igazi Petőfi? Természetesen nem egyetlen lírai én, hanem sokoldalú egyéniség: nekünk magyaroknak talán a legnemzetibb költőnk. Társunk, barátunk, kincsünk.