A lágymányosi Duna-part átalakulóban van, ide építik a Budapesti Világkiállítás sokemeletes épülettömbjeit, vendégcsalogató központjait. Manapság akárhová nézünk a székesfővárosban, tele van a tűzfal és a hirdetőoszlop reklámgrafikával és kedvezőbbnél kedvezőbb ajánlatokkal. Ha arra gondolunk, hogy mi végre mindez, a jelmondat így igazít el: „Kommunikációval egy jobb világért!”
Vannak, akik attól félnek, Magyarország Kft. lesz belőlünk. Más állíthatja, hogy semmi esetre sem szabad feladnunk a közép-európai kultúrában betöltött pozíciónkat. Kell-e féltenünk Bartók Béla, Kodály Zoltán örökségét a Coca-Cola, a kábítószer és az erőszakszervezetek hatalomátvételétől? Egyvalamiben bíznunk is kell, a magyar nép józan ítélőképességében, ösztönös bölcsességében. Akik itt évszázadok viharaiban állták meg helyüket, máról holnapra – reméljük – nem fognak gyökérvesztett nációt utánozni. Az ugyanis kétségtelen, hogy angolnál angolabb, franciánál franciább a józan többség sosem kíván lenni.
Várjunk tehát, mikor jön meg az expo? Nem mintha elegendő volna csak ölbe tett kézzel lesni, mikor repül a sült galamb a szánkba. Sokkal inkább abban látjuk a legfontosabb célunkat: a munkaalkalmak sokasága, a megrendelések pezsdítő hatása felébreszti Csipkerózsika-álmából a magyar gazdaságot; s akkor többet törődhetünk a kultúrával is. És addig? Vörösmarty kortársával, Petőfi Sándorral gondoljuk: „Addig folyvást küszködni kell.” De megéri, mert sikerre vagyunk ítélve.