Egy ezredév küzdelme anyanyelvünk fejlődéséért

DEME LÁSZLÓ

(Részletek)

Lehet, hogy az a cím, amelyet ennek az előadásomnak választottam, sokak számára romantikusnak vagy épp fellengzősnek hat. Meg kell vallanom – és legtöbbek előtt el sem tagadhatnám –: nagy része volt itt a címadásban a szózati reminiszcenciáknak. – De Vörösmarty rövidke és keserű történelmi összefoglalójának nem a romantikája fogott meg elsősorban, hanem épp a realitása. Mert vészesen igaz minden szava: a balszerencse, a viszály, a szenvedés; amint reális történelmi alternatíva volt a maga korában élet és halál vagylagossága is. Ám – szerencsénkre – igaz benne a bátorság és a meg nem törettetés, és valósággá lett ennek révén – ma már tudjuk és tanúsíthatjuk – a nemzethalál víziójával szembeszegezett „jobb kor” is.

De akkor is: nem túlzás-e, hogy úgy vesszük itt ezt a küzdelmet, mint amely anyanyelvünk fejlődéséért folyt, illetőleg azért is? – Azok számára, akik ismerik a nyelvnek társadalomszervező, az élet minden területét átfogó szerepét, aligha lehet ez túlzás. A nyelv, az anyanyelv minden nép fejlődésének nélkülözhetetlen emelője. De kevés nép története mutatja ezt olyan plasztikusan, élesen és polarizáltan, mint éppen a miénk.

Ám ne előlegezzük még a végeredményt; vágjunk a történetbe az elején, csomópontjaiban ragadva meg fő vonalát.

1. Vitatott kérdés ma már és ma még, hogy elődeink valóban egyetlen hullámban érkeztek-e a Kárpát-medencébe a IX. század végén, mint ahogy ezt a mi nemzedékünk is tanulta és tanítja. Egyre több jel utal arra, hogy korábban, talán századokkal előbb már, idesodródhatott a magyarság egy része, s államot nem alkotva ugyan, de már mai hazánk területén nomadizálhatott. Ám a honfoglalás és főleg az államalapítás hagyományosan ismert időpontján ez sem sokat változtat, illetőleg változtatna: a zöm mindenképpen az eddig ismert korszakban érkezett és telepedett le.

Szólam-e ebben a korai időben a „küzdelem”, vagy már itt is valóság? Azt látjuk: a törzsszövetségben ideáramló magyarságra s éppen vezető rétegére nézve nem agyrém éppen e korban az eltörökösödés lehetősége. Török eredetűek voltak akkor legfrissebb műveltségi szavaink (az állattenyésztésre és a kezdeti földművelésre utalók); törökök a törzsnevek nagyrészt; de még a feljegyzett személynevek is, nem kis számban, s éppen a fontosabb, a vezető egyéneké; méltóságnevükkel egyetemben. Néhány idegen krónikaíró „turkoi”, „turci” néven említi a magyarokat, azaz törököknek mondja őket. Hogy eltörökösödés mégsem következett be, az alighanem egyetlen finnugor nevű, de központi törzsünknek, a mogyernek erejét mutatja (törzsnévként a megyer, népnévként a magyar egyaránt ennek folytatója), amely az itt letelepedett konglomerátumnak talán nemcsak név-, hanem nyelvadója is.

Ebbe a küzdelembe azonban nem látunk bele, ezt elfedi szemünk elől a kor írástalan sötétje. A magyar nyelv megmaradásáért és felfejlődéséért való küzdelemnek dokumentálható korszaka az ezredforduló táján kezdődik; s a harc akkor már nem a törökkel folyik, hanem a latinnal. Mégpedig e határozói szóalaknak mindkét értelmében: harc a latinnal, azaz a latin segítségével az európaivá válásért; és ezzel egy időben harc a latinnal, azaz ellene, az anyanyelv jogaiért.

2. Az állami és az egyházi életnek ugyanis ekkor egyaránt a latin volt a kurrens és általános hordozója a környező és nálunk már fejlettebb államokban, s az lett persze nálunk is. Ne legyünk hálátlanok: a latinság ebben az időben föltétlenül emelője, segítője volt fejlődésünknek, kész és közvetlen eszköze Európához kapcsolódásunknak. Az egyház kész és modern műveltségi anyagot kapott és adhatott ezen a nyelven, az állam meg kész igazgatási formuláriumot; a nyugati kultúra a latin segítségével közvetlenül, nehézségek és áttételek nélkül „fogyasztható” volt; a nemzetközi kapcsolatok megszabadultak általa a legerősebb gáttól: a nyelvitől. […]*

Csakhogy – szerencsére – az anyanyelv mégsem bizonyult egészében nélkülözhetőnek. A birtokokat adományozó és megerősítő oklevelekben le kellett írni a nevét a határjelző helyeknek, a köztük fekvő helységeknek meg a bennük élő – s a földnél is fontosabb, mert belőlük termést kicsikaró – szolgaembereknek. Így a latin nyelvű oklevelekbe egyre nagyobb számban kerültek szórványokként magyar nevek. Újabb szerencse, hogy e neveknek nagy része – a határrészeké is, a szolgáké is – köznévi megjelölés még ebben a korban (ma azt mondanánk: „beszélő nevek”); s így feljegyzésükkel közszavak rögződtek az utókor számára. […] A jelek arra utalnak, hogy a királyi kancelláriák s a felügyeletük alá tartozó hiteles helyek feljegyzésmódjában elkezd e korban valamiféle – persze csupán helyesírásinak tekintett – egységesedés mutatkozni; főleg a hangjelölésben, de úgy, hogy részben a maga rögzítő hatálya alá vonja a szavak hangalakját is.

Más oldalon meg az egyházi életből sem lehetett azért teljesen kiiktatni az anyanyelvet. Magasabb régióiban persze a latin élt töretlenül, és jó szolgálatot is tett. De a néppel érintkező és közte mozgó alsó papságnak – ha hatni akart – a hívek nyelvén is meg kellett szólalnia. A mise nyelve lehetett latin, de a szentbeszédé nem; az egyházi szónoklatnak a nép nyelvén is meg kellett születnie. S emlékeink azt mutatják: ez a kényszer is meghozta hamarosan a maga anyanyelvű termését. […]

Nekünk persze az oklevelekbeli szórványok, a latin nyelvű szent szövegekbe bejegyzett glosszák, a belőlük készült szójegyzékek, de még a kisebb-nagyobb szövegek is elsősorban nyelvemlékek. De alkotóik és használóik számára valamikor maga az élet volt; harc a műveltségért, a maguk és a tömegek felemelkedéséért; küzdelem azért, hogy az anyanyelv lassanként műveltséghordozó eszközzé fejlődjék; és más oldalról: hogy a műveltség anyanyelvűvé legyen, azaz – legalábbis potenciálisan – mindenkié.

A latin azonban szilárdan tartotta magát: ez volt a nyelve a klasszikus műveltséget felújító humanizmusnak is. Első ismert és nagy tehetségű költőnk, Janus Pannonius latinul verselt; s Mátyás híres corvinái között sem igen találunk még magyar szövegűt. A népi énekmondás és komédiázás meg nem ért a kultúra magasáig. Vagy magyar nyelvű, vagy európai szintű: hosszú időn át ez volt nálunk a műveltségnek keserű alternatívája. […]

Így a XVI. század közepéig terjedő időszakot legföljebb ha a felkészülés korának nevezhetjük az anyanyelvünk jogaiért és fejlődéséért való küzdelem szemszögéből. De annak azért igen: erre az időre a magyar nyelv – fejlettségét és árnyaltságát tekintve – nagyjából felvergődött arra a szintre, amelyet a középkori egyházi műveltség kifejezése megkívánt.

3. Csakhogy mire idáig értünk, a történelem már jócskán továbblépett. Mire nyelvünk úgy-ahogy utolérte a középkori Európát, az fél lábával már az újkor földjén állt, máris elavulttá téve így azt, ami pedig nálunk friss, még meg sem szilárdult eredmény volt. Már a reneszánsz felhívta a figyelmet az anyanyelvekre, s nála is nagyobb erővel Erasmus és iskolája, de itt a nyelv még inkább csak tárgya volt az érdeklődésnek, mintsem hordozója a műveltségnek.

A feudális középkornak és az azt szolgáló latin nyelvnek egyeduralmát csak a formájában vallási, de tartalmában polgári irányzatú új mozgalomnak, a reformációnak sikerült hatékonyan kikezdenie Európában. S ugyanígy nálunk is. Az egy ideig viszonylag szabadon terjedező reformáció egyfajta demokratikusabb és plebejusabb szellemet lengetett meg, s az sem véletlen, hogy radikálisabb, azaz kálvini formájában vált rohamszerűen uralkodóvá.

Az anyanyelvűsödés szemszögéből ennek a ténynek hallatlanul nagy volt a jelentősége. Tömeghatásában az, hogy a biblia meg a zsoltár széles körben szövegélménnyé vált; hallás útján még azok számára is, akik a betűt sem ismerték. Kulturáltabb körökben pedig az hatott jótékonyan, hogy az új egyház tekintélye felszabadította a műveltséget a latin nyelv használatának kényszere alól: főuraink, nemeseink, papjaink és deákjaink tanultak és mertek magyarul olvasni, írni, levelezni. Szerencsés körülmény volt, hogy épp akkor vett lendületet nálunk a könyvnyomtatás terjedése, s ez is elsősorban épp protestáns kézen.

Ezt az előretörést már nem lehetett aztán egészében visszacsinálni a későbbiek során sem. Az ellenreformáció, a feudális egyházi hatalomnak királytámogató visszaállítója is kénytelen volt átvenni a legyűrni kívánt ellenfelétől azt, amivel a legjobban lehetett hatni a tömegekre: a hitélet anyanyelvűségét; legalábbis abban a szférájában, amelyiket népszerűbbnek, szélesebb érvényűnek szánt. A protestáns bibliafordítás után így megszületett a katolikus is, a kálvinista prédikátorok sikereit látva és megkívánva magyarul szólalt meg Pázmány, Telegdi s a többi ellenreformátor is.

Ez a tömeges magyar nyelvűség persze mást kívánt már a nyelvtől magától is, mint az előző kor: kiművelt és egységesedő formát; valami olyat, ami szintjében a mindennapok, jellegében pedig a táji nyelvjárások fölött áll. A XVI. század végére már határozott normatörekvések mutatkoznak; nem épp kötelező erővel, de egyfajta illendőségi érvénnyel. A három részre szakadt országban azonban nem egyetlen norma indult fejlődésnek, hanem tájanként egy-egy. Némileg más írott formát mutat ekkor a töröktől megszállt déli és középső országrész, mást természetesen a viszonylag függetlennek megmaradt Erdély, de még az osztrák uralom alá került „királyi” részek közül is mást a Bécshez közelebb eső nyugati, s mást a tőle távolabb fekvő északkeleti régió. A különbségek köztük nem nagyok, de érezhetőek. S ami a legfontosabb: a fellendülésnek részese mind a négy, egymástól oly eltérő helyzetbe került tájegység: az anyanyelvűsödés előrehaladt mindegyikükben.

E négy normakezdeményből már akkor az északkeleti a legfigyelemreméltóbb. Jellegét tekintve kevésbé szélsőséges a többinél. S bár nem független a bázisául szolgáló táji nyelvállapottól, valahogy mégis több már annál: némileg folytatója a kancelláriai hagyománynak, s egyben kiegyenlítődése is annak a többféle változatnak, melyet az éppen ott, északkeleten összezsúfolódott, odamenekült műveltek vittek magukkal az ország különféle részeiről. És hatásában is ez már a legerősebb akkor: ezen születik meg Károli bibliája, erre íródik hamarosan Szenczi Molnár zsoltároskönyve, sőt később ezt veszik át az ellenreformációs mozgalom legnagyobb súlyú, olvasottságú és hatású szerzői is. […] Tény az, hogy ebben a korban a normakezdemények közül ennek az északkeleten járatosnak van meg minden esélye arra, hogy kedvező körülmények között hamarosan központivá váljék. […]

Hogy a XVI. század végén előretört normakezdemény mégsem veszett el, sőt még tovább is haladt a körülmények ellenére, az annak tulajdonítható, hogy a XVII. századot meg a XVIII. első kétharmadát átfogó időszaknak csekélyke anyanyelvű termése általában a hagyomány talaján mozgott. A nyelvtanírókon ezt határozottan lehet látni. Ezt a nyelvi formát folytatják és építik tovább szinte mind. De itt megint van azért egy történelmi véletlen – ha az –: hogy alig volt köztük olyan, akinek ne lettek volna – származási, működési vagy egyéb természetű – kapcsolatai éppen ezzel az északkeleti tájjal: Kassával, Patakkal, Debrecennel. Azt persze, hogy ezek a nyelvtanírók a normát mennyiben tükrözték, s mennyiben csak akarták és álmodták, nem volna könnyű eldöntenünk. A korukbeli szépirodalom mindenesetre egy kicsit az utóbbira mutat, mert elég gyakori benne a különféle tájakat reprezentáló regionalizmus.

Küzdelem-e ez a korszak? Nagyon is az; nemcsak társadalmi tekintetben, hanem a nyelv körül is; annak sem csak fejlődéséért, hanem sokszor puszta megmaradásáért. Hiszen Európa szerencsésebb országaiban e korban már nemzeti nyelvek és nemzeti normák erősödnek, nőnek a nyelvjárások fölé, s hordozzák a legmagasabb műveltséget anyanyelven; nálunk viszont a magyar familiáris és kissé vulgáris érintkezési eszköz marad, melyen beszélni lehet, még verselni is, de tudományt csinálni csak kínnal és csak próbálkozásként; szinte mindig újra, a semmiből kezdve; tömeghatás és folytatódás nélkül.

4. A török kiűzése az ország számára nem jelentett többet, mint az osztrák uralomnak újabb területekre való kiterjedését és megerősödését. A Rákóczi-szabadságharc leveretése után tovább nőtt a németesítés törekvése, s ez a rendeket a hagyományos és jól bevált latinhoz taszította vissza. A kérdés a XVIII. század második felében valahogy így tevődött fel: előrehaladjunk-e társadalmilag és műveltségileg az arra alkalmas német nyelv segítségével; vagy maradjunk-e a rendi és feudális kötöttségű latin mellett? Az anyanyelvről tehát lényegében nem is volt szó. […]

Ennek a korszaknak, s persze elsősorban szellemi legjobbjainak, az a halhatatlan érdeme, hogy a történelmileg felkínált két lehetőség közül végül is egy harmadik, a legnehezebb és legreménytelenebbnek látszó jutott diadalra. Pedig kuszált volt a helyzet, és kétségbeejtően sokrétű a tennivaló a nyelv körül. Kétfrontos harc volt ez: egyik oldalon a racionalista, társadalmilag talán nem is rossz szándékú, de elnemzetietlenítésünkre törekvő uralkodóval szemben, a másik oldalon meg a nemzeti, de feudális és így társadalmilag visszahúzó rendiség ellen. Magyar nyelvűség és európaiság látszólag áthidalhatatlan ellentétben állt egymással a korszak elején, s a korszak végére ellentétük mégis egy magyar nyelvű európaiság alapjainak megteremtődésében oldódott fel.

E harcnak aligha sorolhatnánk itt fel akárcsak a főbb állomásait is. De nagy részük úgyis ismerős. Az új korszak első szakaszát 1772-tól 1795-ig szoktuk számítani. Ekkor nyitnak íróink szabadabb utat a felvilágosodás Bécsen át érkező, de Párizsból indult szellemének; mégpedig anyanyelven. S ekkor derül ki: mily rengeteg a tennivaló a nyelv körül, hogy az új tartalomnak méltó hordozója lehessen. Magyar nyelvünk valóban provinciális, szűk, elégtelen ekkor, s így az 1795 előtti szellemi fellendülés szükségszerűen első szaka már a nyelvújításnak is. Hogy a kettő egymástól elválaszthatatlan, azt Csokonai fogalmazta meg e korban, röviden, de igazul: „A’ ki az új szókat nem tűrheti, mondjon le az új ideákról is.” Csakhogy a haladás törekvését már a külső és belső erők együtt sem nyomhatták el sokáig. A politikailag lefojtott nemzet a művelődési és társadalmi előrehaladás eszközére, a nyelvre vetette magát, s így az 1825-ig tartó második korszak a nyelvújítás diadalának ideje lett. A mozgás élén a börtönéből szabadult Kazinczy; talán nem véletlenül épp az északkeleti norma képviselője. S tőle a stafétabotot a fiatal pesti írók veszik át aztán; a jellegében már legtekintélyesebb és helyzetében is középtáji, de még mindig regionálisnak számító nyelvhasználati formát így avatva minden tekintetben központivá. A korszak végére már Kisfaludy Károly, Kölcsey, Szemere, Vörösmarty neve fémjelzi az új – és egyre inkább egyeduralkodó – művelt normát; s a konzervatív Debreceni Grammatika éppúgy elveszti nyelvi tekintélyét, mint Kisfaludy Sándor vagy Dugonics András a maguk provincializmussá szigetelődött regionalizmusával. […]

Azért jócskán marad még feladat a korszak következő szakaszára, az 1825–1920 közötti évekre is, s ennek megoldása sem ment harcok nélkül. Ne feledjük: a latint úgy-ahogy leküzdötte a nyelvújítás, majd a reformkor; de a német – legalábbis bizonyos szinteken – egészen a második világháború végéig „belföldi” nyelv maradt mint a monarchia vezető és uralkodó nemzetének nyelve. […] De a kitartó harc még e korszakban sem volt eredménytelen. E szakasz kezdetén, az 1830-as és 40-es években a fiatal Akadémia, a Magyar Tudós Társaság standardizálta az előzőnek vívmányait. Első helyesírási szabályzata rögzítette és kiszélesítette a hangjelölésnek, sőt az egyes szavak és egyéb szóelemek (toldalékok) alakjának egységét. Szótára sokat tett irodalmi nyelvünk szókincsének standardizáló számbavételéért. Nyelvtana nyelvünk rendszerét fogta keretbe, csiszolta nagyobb ingadozásoktól mentessé, s adta át letisztítva az utókornak. Mindezeknek a munkáknak Vörösmartyt látjuk az élén, s a fiatal pestieknek más legkiválóbbjait.

A rájuk következő nemzedék, élén Petőfivel, Arannyal, Jókaival újabb nagy tettet visz végbe. A Kazinczy formálta irodalmi nyelvet, mely művelt és európai már, de kissé elszakadt bázisától, a széles tömegek nyelvhasználatától, ők közelítik vissza – bár színvonalából nem engedve – a nép beszélt nyelvéhez. Törekvésük tudatosan plebejus és demokratikus; s tulajdonképpen ők azok, akik megalapozzák a központi beszélt változat majdani kifejlődésének reális lehetőségét.

Mert zaklatott történelmünknek sanyarú tréfája az, hogy amikor írott formája volt már a nemzet művelt nyelvhasználatának, beszélt változata még nem. Legalábbis hasonló szinten és igénnyel nem, mégpedig elég sokáig. Ez persze nem csoda, hiszen nem volt olyan eleven közélet, amely ezt az élőszóbeli formát kívánta és sürgette volna. A művelt polgári nemzet író-olvasó nemzet; s mi a most tárgyalt korszakban úgy-ahogy elvergődtünk eddig, ha kissé megelőzve is a nyelvi polgárosulással a társadalmit. A fejlődés – nehézkesen, ellentmondásokkal terhelten – csak kialakította azért az írott normát. Ám tömegesen és nyilvánosan beszélő nemzet csak a demokratikus berendezkedésű; s a közéletnek ez a megoldásformája nekünk sokáig nem jutott (ha meg jutott, akkor nem sokáig jutott) osztályrészül. Épp ezért késett meg jócskán anyanyelvünk történetében az igényes beszélt változat kikristályosodása. Ami meg ennek normalizálását és rögzítését illeti: e feladattal tulajdonképpen még ma is adósok vagyunk.

S ezért van az, hogy beszélt köznyelvünk – illetőleg ami ehelyett akkor van – az egész korszakban nem a „köz” nyelve, a szónak valódi értelmében. A kezdetekben a pesti szalonoké, elszakadva a nép nyelvétől, sőt eléggé szemben is állva vele. Azután a feltörekvő polgárságé, s akkor közelebb az élethez, de még mindig távolról sem terjedve ki a széles tömegekre. […] Csak a következő korszak teremtette meg annak társadalmi alapját, hogy köznyelvünk mindenkié legyen, legalábbis potenciálisan, s persze az sem simán, nem harcok nélkül.

De addig még sok minden történt… Az egyik az volt, hogy az első világháború után Magyarország véglegesen kivált az Osztrák–Magyar Monarchia keretéből, s ezzel megszűnt a közvetlen, az államon belüli német hatás, és teljessé vált az egész nemzeti élet anyanyelvűsödése, most már minden szinten és régióban. Ez az esemény a nyelv fő típusára bizonyos tárgykörökben új feladatokat rótt, hiszen ezek után mindent magyarul kellett kifejezni, azt is, amit addig nem.

A másik esemény az imént említett tárgyköri kiszélesedéssel szemben látszólag épp ellenkező irányba hatott: területi összeszűkülést hozott. Az akkori békekötések révén ugyanis – az ott élő, nem magyar nyelvű nemzetiségekkel együtt – jelentős nagyságú magyar anyanyelvű területek is átkerültek a szomszédos államok kereteibe; összesen mintegy négy és fél millió magyar lakossal. Köztük volt a korábban ismét Magyarországhoz kapcsolódott Erdély; de eléggé számottevő tömegek északon is, délen is.

Ez a két esemény – bár egymással bizonyos tekintetben ellentétes jellegűek voltak – együttes hatásként egyfajta nyelvi koncentrálódást indított el a nemzetinek megmaradt Magyarország területén. Most már közvetlen idegen befolyás nélkül s a korábbinál kisebb területen hatva, a magyar irodalmi és köznyelv egyeduralma gyorsabban szilárdult az addiginál is a táji változatokkal, illetőleg már inkább csak a helyi nyelvjárásokkal szemben. Megjelent viszont más oldalon annak a reális veszélye, hogy a szomszédos államokba került magyarok eltávolodnak nyelvhasználatukban ettől a fő formától – kikerülvén hatóköréből –, s esetleg saját regionális fő típusokat fejlesztenek ki maguknak. Persze nem is egyet, hanem tömbönként egyet-egyet; minthogy mindegyikük némileg más nyelvjárási alapra támaszkodva s más idegen nyelvnek befolyása alatt folytatta életét. […]

5. Túlzás nélkül mondhatjuk: az 1948 után kezdődött korszak merőben új szakasz anyanyelvünk fejlődésében, az ezért vívott harcnak történetében. Erre az időszakra esik nemzetünknek nagy politikai, gazdasági, művelődési átalakulása; ezen belül a falvak villamosítása, a tömegkommunikációs eszközök nagyarányú fejlődése és elterjedése; a közoktatásnak hatalmas méretű kiszélesedése, nagy hatású könyvtárhálózat kiépülése és sok minden, aminek tanúi és részesei vagyunk, s aminek épp ezért talán nem is érezzük eléggé nyelvfejlesztő horderejét. […]

S ennek a nyelvfejlődés szempontjából óriási a jelentősége. Mert a szakmai és közéleti nyelvhasználat szókincsének és fogalmazásmódjának szükségszerű egzaktsága, rögzítettsége, pontossága nyomot hagy a nyelvhasználat minden területén. Aki ebben a szférában megtanulja egyszer a szavak pontos jelentésének, a kifejezésformák árnyalt és árnyaló értékének fontosságát – s meg kell tanulnia, mert a termelésben és a közéletben éber kontroll a mindennapos gyakorlat, a megnyilatkozás és a cselekvés sikere vagy kudarca −, annak fokozatosan egész fogalomalkotó és gondolatközlő tevékenységét áthatja az egzaktságnak, a kimunkáltságnak igénye, sőt készsége. […]

A mai helyzetből is látni már: köz- és irodalmi nyelvünk megindult a fejlődésnek azon az útján, hogy a nemzeti nyelv fő formájából lassanként egyedüli formájává váljék. Nem azonnal persze, bár nem is a legtávolabbi jövőben. De máris egy olyan formai átrétegződés útján haladva, amelynek során a nyelvjárásoknak korábban zárt és szűk tájhoz kötött mikrorendszerei felbomlanak, és maradandóbb jellemzőik inkább a központihoz közelebb álló és területileg nagyobb hatókörű, azaz regionális színezetű köznyelvi változatokba szívódnak át. S itt ez a fontos: hogy rajtuk keresztül a normatív fő típusba kerüljön át azért a mellőle és javára eltűnő többi rétegből mindaz, ami színe és értéke a nyelvnek, hogy az egységes fő típus győzelme ne jelentsen valamiféle szürkévé uniformizálódást. […]

6. Az anyanyelvről, a nemzeti nyelvről beszéltem, annak hányatott sorsáról, az érte vívott nehéz harcról. De a nemzeti nyelvről úgy, mint anyanyelvről, mint emberi nyelvről: olyan eszközről, amely a legtermészetesebben, legközvetlenebbül és legakadálytalanabbul emelhet mindenkit a műveltségnek legmagasabb fokára, s amely így nem elválaszt a többi népek fiaitól, hanem épp összekapcsol velük egy magasabb síkon: a közös emberiség síkján.

Ezért és így harcoltak nyelvünkért elődeink, s ezért és így harcolunk ma továbbfejlődéséért mi is. Nem mások kizárásáért, hanem a hozzájuk csatlakozásért. Azért, hogy Szózatunknak utolsó előtti két sora – „A nagy világon e kívűl / Nincsen számodra hely” – most már ne valamiféle bezárkózást vagy épp beszorítottságot sejtessen velünk, csak helyünket jelölje meg a soknyelvű emberiségnek közös világában; hogy a szűkebb hazán kívül, bár azon keresztül, s a tágabb, a „népek hazája, nagy világ”, minden szellemi javával a miénk is legyen.

Hivatkozás

Deme László 1970. Egy ezredév küzdelme anyanyelvünk fejlődéséért. Megnyitó előadás a magyar nyelv hetén. Valóság 8, 1–9

[*A nagy terjedelem miatti szerkesztői kihagyások jelölése]