SZATHMÁRI ISTVÁN
1. Magam a múlt évben először vettem részt az Implom József helyesírási versenyen. De örömmel jöttem ismét, mert láttam azt a ma ritkán tapasztalható lelkesedést, amellyel igazgató úr, a tanárok és persze Nagy L. János barátom megszervezi az évenkénti találkozót. És azt is láttam, hogy a diákok közelről és a határon túlról milyen nagy kedvvel jönnek felkészítő tanáraikkal a gyulai megméretésre.
Elmondhatjuk, hogy immár szinte hagyománnyá lett ez az összejövetel, amelyet nagyon sokan számon tartanak.
Engedtessék meg, hogy legalább néhány mondatban megidézhessem az igazi filológus és tudós tanár, Implom József nemes alakját. Szinte magam előtt látom, amint ott ül az ELTE nyelvészeti könyvtárában, könyvekkel körülvéve és elmélyedve a kutatásban. Számomra – még csak induló kutató voltam – minden tekintetben a mintát jelentette. Kívánom, hogy így maradjon meg emlékezetünkben.
2. Érdemes külön – egy kissé részletesebben – szólni arról, hogy mennyire találó, mennyire ideillő a helyesírási verseny emblémája. Megállapíthatjuk, hogy benne a stilisztika, az írás, a könyv, egyáltalán a műveltség lényege elevenedik meg előttünk szimbólumok alakjában.
Mindjárt a repülő hófehér galamb ötlik szemünkbe: a szépség, a tisztaság, a békesség és ugyanakkor a szabadság és egyben a tettrekészség jelképe. Nekem Weöres Sándornak, a talán legsokoldalúbb, legszínesebb költőnek egyik kedves egysorosát juttatja eszembe: „A dal madárrá avat.” Mennyi mindent fejez ki ez a négy szóból álló egyszerű mondat! A dal, a költészet felszabadít, olyanná tesz, mint a madár – vagy mondhatnánk: a repülő fehér galamb −: szárnyal a magasba, és énekel… Erre utal az avat ige ünnepélyessége, a sor mély hangú jellege és sajátos ritmusa, de még a dal l-je, zeneisége is.
Az embléma másik feltűnő jellegzetessége a könyv: az ismeretek, a tudás, szélesebb értelemben a műveltség tárháza és a nyelvnek, az anyanyelvnek a rögzítője. A könyv – Mátyás király corvináitól a Károli-biblián át a mai munkákig – teszi lehetővé, hogy az egyes nemzedékeknek nem kell mindent elölről kezdeni, hanem csupán a korábbi eredményeket tovább vinni, a munkát folytatni.
Aztán az emblémán ott a toll is, tintába mártva. A toll, az írás közvetlen létrehozója, s éppen ezért – sajátos és nagyon találó metonímiával – az írás hogyanjának: a fogalmazás-, illetve kifejezésmódnak, azaz a stílusnak a jelképe. „Jó tollú író” – mondjuk igen gyakran. Aztán Révai Miklós, a nyelvtörténeti módszer korai meghatározója meg ilyen címmel írja stilisztikáját (igaz, „főképpen Adelung nyomán”, 1805-ben): A magyar szép toll (közzétette Éder Zoltán, hasonló címen és értő utószóval 1973-ban, Bp.: p. 367).
Tehát a toll, az írás és a könyv a műveltség legfőbb letéteményese. És folytatva a gondolatot tovább: a ma emberének, a ma magyarjának éppen erre a műveltségre lenne szüksége. Véleményem szerint az egyes népek is – például mi magyarok, aztán a szlovákok, a románok, a szerbek stb. – megbékélnének egymással, ha igazán műveltek lennének. Hogy ez az idő elérkezzék, azon bizony még jócskán fáradozni kell.
3. Kérdezhetné valaki, mindez hogyan függ össze a helyesírással, a helyesírási versennyel. Röviden úgy, hogy a helyesírást annak idején – nálunk úgyszólván a XI. századtól – a műveltségigény hozta létre, az fejlesztette tovább, ilyenformán a helyesírás ma is része – fontos része – a műveltségnek.
Ismeretes, hogy az irodalmi nyelv (újabb nevén inkább: nyelvi sztenderd) a nyelvnek az egyes nyelvhasználati formákon (a nyelvjárásokon, a szociolektusokon stb.) felülemelkedett, fő vonásaiban egységes, normalizált és eszményi változata, amely rendszerint integrációs (vagyis egységesítő) folyamatok útján és hosszabb idő alatt alakul ki, majd a nép, illetve a nemzet nyelvhasználatának a reprezentánsává válik. Nos, Magyarországon a nyelvi egységesülés és normalizálódás intenzívebben a XVI. század húszas éveitől indult meg, és a XIX. század közepe táján mondhatjuk el, hogy alapjaiban (rendszerében, tendenciáiban) kialakult. Kisebb módosulások természetesen azóta is előfordulnak benne.
A helyesírási rendszernek és a nyelvi sztenderdnek a kialakulása két módon is összefügg. Egyrészt a helyesírás létrejötte része a nyelvi sztenderd kialakulásának. Másrészt a nyelvi egységesülés és normalizálódás általában éppen a formai elemekben, közelebbről a hangjelölés területén indul meg.
Szent István korától századokon át formálódó helyesírásunknak egyébként mindenekelőtt három problémával kellett megküzdenie: kialakítani a teljes és egységes hangjelölést; rendet teremteni a morfémák találkozásánál keletkező hangalaki változások jelölésében; és ott van még a kis− és nagybetűk, az írásjelek használatának a szabályozása, az idegen szavak írásmódja, a rövidítések írásmódja stb. Az alapozás az 1832-es akadémiai szabályozással fejeződött be. Persze utána sok kisebb-nagyobb módosítást követően született meg – hogy csak a legkiemelkedőbb és a ma felé mutató mérföldköveket jelezzem – az 1954-es, majd az 1984-es helyesírási szabályzat.
4. Természetesen minden korszak új és új helyesírási problémákat vet fel.
Napjainkban például a márka- és cégelnevezések, a reklámok, a nagy számban beáramló – főleg angol – idegen szavak írásmódja okoz gondot. Ugyanakkor mintha a helyesen írásra való igény nőtt volna (sokan megvásárolják például a Helyesírási kéziszótárt). Igaz, a számítógépes nyomdai szedés következtében nőtt az újságokban a helyesírási hibák száma, sok a hiba az utcai feliratokban, és így tovább.
Összefoglalva: jó úton járunk tehát, ha erősítjük helyesírási készségünket, éppen az Implom József helyesírási versenyek segítésével is.
Köszönet még egyszer a lehetőségért az Erkel Ferenc Gimnáziumnak, a felkészítő tanároknak és a vállalkozó diákoknak!
Ezennel helyesírási versenyünket megnyitom.