Petőfi nyelvi hatása

SZATHMÁRI ISTVÁN

1. Barta János, a kiváló irodalomtörténész alighanem joggal írta Petőfi születésének 150. évfordulóján, hogy a magyar költészetnek két költő-forradalmára van: Petőfi és Ady. Ők radikálisan újat hoztak a költészet funkcióját, az esztétikumot stb. illetően, mégpedig oly mértékben, hogy semmilyen szabályos fejlődési láncolatba nem lehet őket beiktatni (Barta 1975: 44–46). Nem véletlen tehát, hogy – most már Petőfinél maradva – ő azon nagyon kevesek közé tartozik, akik a magyar költők és írók közül korán és tartósan bejutottak a világirodalomba. Most mégis azt kívánom hangsúlyozni, hogy még kisebb azoknak a kiemelkedő egyéniségeknek a száma, akik olyan hathatósan, sőt elhatározó módon beleszóltak a nyelvi sztenderd (benne a köznyelv és az irodalmi nyelv) alakulásába, mint Petőfi Sándor.

Csak ámulni tudunk mindjárt azon, hogy a számára adatott öt-hat év alatt mennyiségileg és minőségileg mit alkotott ez a fiatalember! És egyáltalán hogy tudta minden ízében oly hamar birtokba venni a magyar nyelvet?! Hiszen mint Illyés Gyula írja Petőfi című könyvében: „A luteránus templomban, ahol a kisdedet megkeresztelik… szlovákul zümmög a zsoltár”, és a vajúdó „kicsi feketehajú asszony” is „szlovákul jajong”, igaz, hogy az apának „magyarul szűrődtek ki fogai közül azok az öntudatlan szavak, melyeket az aggodalom és a tehetetlenség lök a nyelvre” (Illyés 1936: 10, 8).

A döntő lépést minden bizonnyal az jelentette, hogy a család hamarosan – a kisgyermek még 22 hónapos sincs – Félegyházára költözik. Itt teszi meg tehát az első lépéseket, itt ejti ki az első értelmes szavakat, itt szívja magába a magyar nyelv népi ízeit. Ezért írja, 1848 nyarán Szülőföldemen című emlékezetes versében, hogy „Itt születtem én, ezen a tájon Az alföldi szép nagy rónaságon, Ez a város születésem helye…” (Részletesebben l. Illyés 1936: 10–14, Fekete 1974.) Iskolába kerülvén, mintha érezte volna, hogy sietnie kell, bejárta szinte fél Magyarországot: Kecskemét, Szabadszállás, Sárszentlőrinc után Pest, majd Aszód, azt követően Selmec, ismét Pest, azután Sopron és Pápa következett, közben színészi próbálkozások, katonaság… Röviden tehát az élet szolgáltatta számára az ismereteket és a nyelvi sokszínűséget. És Petőfi életművének nagyságát látván, még két dolgot kell figyelembe vennünk. Először azt, amit legjobb barátja, Arany János említ iskolai irodalomtörténetében: „…tévedne, aki azt hinné, hogy ő (ti. Petőfi) szellemét nem művelte a legnagyobb szorgalommal. Éjjel-nappal írt, olvasott, jegyzett; saját igyekezete által magáévá tette a német, francia s angol nyelveket, hogy az ezen írt remekműveket olvashassa” (Barta 1975: 44–46).

2. Meg kell vallanom, már foglalkoztam Petőfi nyelvével (l. Szathmári 1973 és 1975). Hogy most ismét ehhez a témához nyúltam, nemcsak az újabb évfordulóval magyarázható, hanem sokkal inkább azzal, hogy a nyelvtudomány azóta előbbre lépett (pl. a szövegtan, a szociolingvisztika, a pragmatika stb. felé); hogy köznyelv és irodalmi nyelv dolgát és a nyelvi rétegek viszonyát nem jelentéktelen mértékben másként látjuk; hogy közben megjelent a Petőfi-szótárnak mind a négy vaskos kötete; és hogy – mint minden nagy téma – Petőfi nyelvének a vizsgálata is kimeríthetetlen…

Mielőtt a címben jelzett kérdés tárgyalására rátérnénk, lássuk röviden, hogy egy-egy – nyelvi és stiláris tekintetben – kiemelkedő egyéniség (költő, író stb.) a nyelvnek egyáltalán mely rétegére fejthet ki számottevő hatást. A lé­nyeget kiemelve azt mondhatjuk: mindenekelőtt a nyelvi sztenderdre, illetőleg annak két megjelenési formájára, a köznyelvre és az irodalmi nyelvre. De mindjárt megjegyzem: főként ezek alapján, fő vonásainak kikristályosodása előtt, tehát nálunk a múlt század közepe tájáig, vége feléig. A nyelvi sztenderdet mai ismereteink szerint így határozhatjuk meg: egy-egy nyelvnek a többi használati formán (a nyelvjárásokon, a szociolektusokon stb.) felülemelkedett, fő vonásaiban egységes, normatív és eszményi változata, amely rendszerint integrációs folyamatok útján hosszabb idő alatt alakul ki, majd a nép, illetőleg a nemzet nyelvhasználatának reprezentánsává válik. Ezen belül a köznyelv a sztenderd beszélt változata, tehát lényegében a társas érintkezés nyelve, amellyel az iskolában, a hivatalokban, a kereskedelemben, illetve a rádióban és a televízióban stb. élünk. A köznyelv szerkezete, normarendszere a beszélt nyelvi jelleg (az interakció, a hangos beszéd sajátságai, a taglejtés alkalmazása stb.) következtében kevésbé feszes, mint az irodalmi nyelvben. Az irodalmi nyelv a nyelvi sztenderd írott változata, amelybe minden magasabb szintű írott nyelv beletartozik, tehát a szépirodalmon kívül a tudományos, a publicisztikai, a vallási, a politikai stb. írott nyelvhasználat. Érthető, hogy az irodalmi nyelv a normákhoz, a hagyományhoz jobban ragaszkodik, és esztétikai céljai is erősebbek.

A sztenderdizált nyelv kialakulása – mint ismeretes – hosszú folyamat. Nálunk a nyelvi egységesülés és normativizálódás intenzívebben a XVI. század második negyedében indult meg, főként a humanizmus, a reformáció, a könyv­nyomtatás, a kialakuló literátusréteg stb. hatására, és – az eddigi kutatások tanúsága szerint (Bárczi 1963, Szathmári 1968) – a nyelvi sztenderd, pontosabban az irodalmi nyelv a XIX. század elejére alapjaiban körvonalazódott, de csak formai, azaz helyesírási, hangtani és alaktani tekintetben. A tartalmi, vagyis a szókészleti, frazeológiai, mondatjelentéstani, stilisztikai stb. jelenségek sztenderdizálása azonban még el sem igen kezdődött, sőt szó- és kifejezéskészletünk nagyon szegényes volt: hiányoztak nyelvünkből a XVIII. század vége felé és a XIX. század elején nagy számban keletkezett új dolgokat, fogalmakat megjelölő szavak, valamint a színes, változatos és hatásos stílust biztosító nyelvi eszközök. Egyébként megjegyezhetjük, hogy még a formai jellegű normák is csak a műveltebbek körében voltak ismeretesek.

Mielőtt továbbmennénk, itt kell kitérnünk a prágai nyelvészkör idevágó tanítására. Bohuslav Havránek és Vilém Mathesius ugyanis még két jellemvonását emeli ki a nyelvi sztenderdnek, benne az irodalmi nyelvnek. Szerintük az irodalmi nyelvet – szemben a népnyelvvel – feladatainak a sokrétűsége, polifunkcionalizmusa s ennek következtében kifejezéseinek a nagyobb differenciáltsága is jellemzi, hisz átfogja a kultúra és a civilizáció valamennyi területét. A másik fontos sajátság az irodalmi nyelv intellektualizációja. Ez főleg a szókészletben és a szintaxisban mutatkozó sajátság teszi alkalmassá a nyelvet a mindennapi használatnál magasabb absztrakciós szint jelölésére és a bonyolult logikai folyamatok, a komplex gondolatok kifejezésére (l. pl. a műszavakat, továbbá az újabb kötőszókat, névutókat stb.). (L. részletesebben Péter 1976: 410–412.)

Nos, mintha a felvilágosodás – a XVIII. század utolsó harmadában és a XIX. század elején – mindezt felismerte volna. Tudniillik a felvilágosodás eszméitől indíttatva a nyelvnek minden téren való kiművelését tűzte ki célul. E korszak legkiemelkedőbb egyéniségei (Bessenyei, Kazinczy, Révai, Verseghy és mások) véghezvitték a nyelvújítást, hitet tettek a kialakult nyelvi normák mellett, és – eddig nem tapasztalt számban – új grammatikákkal, szótárakkal, iskolai tankönyvekkel, valamint költői és prózai művekkel stb. nem kismértékben terjesztették is őket. Mint ismeretes, maga a nyelvújítás sok ezerrel gyarapította szó- és kifejezéskészletünket, és megalapozta valamennyi stílusrétegünket: a tudományos és szaknyelvi, a publicisztikai és hivatalos stílus mellett a legfontosabbat, a szépirodalmi stílust is (részletesebben l. Benkő 1960, Bárczi 1963: 290–342, Szathmári 1980).

A magyar nyelvi sztenderd kikristályosodásának folyamatát továbbvitték, szélesítették – csak ezen belül most már nem elsősorban új lexikai elemekkel, hanem a nyelvújítás eredményeinek az elterjesztésével, a teljes befogadásával – a Petőfi felléptét megelőző mintegy két évtizednek, immár a reformkornak olyan jelentős eseményei, mint az emberi jogokért és a nemzet függetlenségéért vívott, majd a szabadságharcba torkolló küzdelmek; Pestnek gazdasági, politikai és tudományos központtá válása; a Magyar Tudós Társaság megalapítása és azonnal meginduló, igen sokrétű tudományos és kulturális tevékenysége (az első helyesírási szabályzat, a tájszótár, a tiszti szótárak stb. megszerkesztése); Kölcsey, Bajza, Vörösmarty és más költők, írók alkotásainak a megjelenése; a sajtó és a folyóirat-, valamint könyvkiadás felvirágzása; stb. (L. részletesebben Pais 1955.)

3. Elérkeztünk a negyvenes évek elejére. Ha a Petőfi fellépte előtti magyar nyelvi sztenderd állapotát akarnánk – ezúttal a negatívumokra helyezve a hangsúlyt – jellemezni, összefoglalóan a következőkre utalhatunk.

1. A nyelvi sztenderd formai normarendszere még tartalmazott viszonylag jelentős számban ingadozó elemeket, továbbá korántsem terjedt el a kívánt mértékben.
2. A szó-és kifejezéskészlet se mennyiségben, se minőségben nem tudott felzárkózni a kor követelményeihez. Ráadásul a nyelvújítás alkotásainak számos eleme sem épült be szervesen nyelvünkbe.
3. E negatív jelenségekhez nem kismértékben hozzájárult az is, hogy a nyelvi sztenderd megerősödésének legfőbb segítője: a szépirodalmi nyelv és stílus – éppen az akkori stílusirányzatok (a klasszicizmus, a biedermeier, az almanachlíra stb.) hatása következtében – távol állt az élő nyelvtől, és egyébként sem tudott megfelelően hatni. Szücsi József pl. ezt jegyezte meg a Petőfi költői nyelvét vizsgáló dolgozatában: „Vörösmarty és Bajza csak a nemzet műveltjeihez szóltak…” (Szücsi 1910: 15). Egyébként Zlinszky Aladár Petőfi nyelvéről értekezvén arra utal (példákkal illusztrálva), hogy „…a költő zsengéinek a stílusa is sokszor fellengzős, affektált, modoros…” (Zlinszky 1922: 190). Martinkó András szintén megemlíti, hogy a negyvenes évekből származó Petőfi-levelekben az almanachlírára jellemző képek találhatók (Martinkó 1965: 33).
4. Nem alakult ki a természetes beszéden alapuló társalgási, illetőleg köznyelv sem. Az akkori társalgási nyelvet szintén a sablonos formulák és a nyelvi mesterkéltség jellemezte: „…a társalgási nyelv azt a stílust utánozta” – írja T. Lovas Rózsa (1955: 443–444) −, amelyben pl. az Életképek szerkesztője fogalmazta meg1844-ben felhívását a társalgási nyelv ápolása érdekében: „Kebleitek’ lelkesedésétől, mint gyöngyelő forrás nedűjétől fakadand tartóssá a magyar társalgás életvirága, mellyből fűzendő koszorúikat örömmel teendik asztalaitokra kegyeléstek által lelkesített íróink.” Érthető tehát, hogy mind jobban erősödött az igény az élethez közelebb álló stílus és irodalmi nyelv iránt.

Ha végigtekintjük Petőfi életművét, megállapíthatjuk, hogy a magyar nyelvi sztenderd kikristályosodását minden tekintetben – az itt jelzettekben is – előbbre vitte, különösen az élő, beszélt nyelvnek a szépirodalomba emelésével, illetve a művelt köznyelvnek a megalapozásával. Hogy mindezt oly rövid idő alatt is megtehette, azt nem mindennapi tehetségén kívül mindenekelőtt egyéniségével magyarázhatjuk.

4. Mi jellemezte ezt a sajátos egyéniséget? Elsősorban a való világ iránt olthatatlan érdeklődés. Nincs még egy költőnk, akit az élet minden jelensége annyira érdekelt volna, mint Petőfit. Gyalog és szekéren bejárta szinte az egész országot, és közben minden érzékszervével figyeli az embert, a természetet, az élő és élettelen világot, az apró bogaraktól a fellegekig, és mindazt, amit az ember tesz, ami az emberrel történik. Ilyenformán Petőfi költészetéből és prózájából szinte rekonstruálható a költő életének minden pillanata, az egész akkori világ.

Ennek megfelelően minden általa érzékelt dolog bekerül a versbe, a szépprózába, egyenesen, legtöbbször közvetlenül. Ezért írja Martinkó, hogy „..mind az impulzus, mind a versnek a költemény során esetleg többször is előbukkanó vagy állandóan jelen lévő küldő fizikai kerete is szó szerinti értelemben vett realitás, igazság… Igaz és realitás nemcsak előfordulásában, bár ez önmagában is sokatmondó: nincs a világirodalomban költő, akinél az említett jelzőadatok a maguk fizikai realitásában – nem metaforaként, a belső valóság analógiájaként – olyan sűrűn és meghatározó jelleggel szerepelnének, mint Petőfinél” (Martinkó 1969). És ezért jegyzi meg Illyés az Egy estém otthon című, szinte a köznapi nyelv hatását keltő és csodálatos egyszerűségű költemény megjelenésével, fogadtatásával kapcsolatban: „A negyvenes évek ítészei és költérei méltán elhűlhettek, mikor szemük elé került ez a vers. Hát így is lehet versben beszélni?” (Illyés 1963: 80.)

Így válik aztán Petőfinél az egyszerűség, természetesség elvvé, programmá: „Föl nem érem ésszel – jegyzi meg az Úti levelekben –, hogy vannak a nem mindennapi emberek között olyanok, akik nem tudják vagy nem hiszik, hogy az egyszerűség az első és mindenek fölötti szabály, hogy akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincs. Azzal ne álljanak elő, hogy az ő gondolataik magasabbak, hogysem közönséges nyelven ki lehetne fejezni. Az az egyszerűség, amely vissza tudta adni Shakespeare legnagyobb gondolatait, legragyogóbb költői képeit, legmélységesebb érzelmeit, bizony Kuthyét vagy akárkiét is vissza tudja adni” (az Úti levelekből, vö. Martinkó 1965: 38–39). Egyébként Petőfi már 1842-ben a pápai önképzőkörben előadott Székfoglaló beszédében (valójában ez a székfoglaló paródiája) „szembefordul az üres pátosszal, a konvenciózus költői szépségekkel s egyben a nagyképűséggel, álfennköltséggel, álérdeklődéssel, az előírások, szabályok szolgai követésével” (Martinkó 1967: 327, l. még Martinkó 1965: 38–39).

Az egyszerűség, a természetesség – érthetően – érvényesül a kifejezésmódban, a nyelvi-stiláris eszközökben is: „Az egyszerűség Petőfi számára nemcsak a funkciótlandísz, sallang, tartalmatlan dagály s általában a pusztán formai eljárások kerülését, elvetését jelenti, hanem (ezzel együtt) jelenti a közösségi, egyetemes kifejezésformák gyakorlatát, azaz a nyelvi és stiláris demokratizmust és realizmust is. Petőfi stílusának… etikája van, s ez azonos cselekvésének etikájával és politikai gondolkodásának népi demokratizmusával” (Martinkó 1965: 283). Mindez a közérthetőségnek, az élőbeszédnek a diadalát jelentette.

5. Ha most már Petőfi közvetlen nyelvi hatását akarjuk – legalább nagy vonalakban – felmérni, akkor a nyelvnek a következő rétegeit, jellemző sajátságait kell szemügyre vennünk.

1. Milyen mértékben erősítette Petőfi az addig kialakult normarendszert (ez utóbbit l. Szathmári 1975: 222–225), részint az ingadozások csökkentésével, részint a normák terjesztésével? Válasszuk szét a nyelv egyes részlegeit.
2. Hangtan. A hangtani normákat Petőfi elfogadja, és nagyon kevés kivétellel követi is. Ezt igazolja mindjárt Gáldi Lászlónak a Petőfi-szótár szerkesztésével kapcsolatos megjegyzése, amelyet 1964-ben az írói szótári konferencián mondott: „A címszó általában a Petőfi használta szó mai irodalmi és egyben szokásos szótári alakja. A legtöbb esetben az Értelmező szótár címszavai minden nehézség nélkül alkalmazhatók Petőfi nyelvére is…” (Gáldi 1965: 373). Ez egyben már azt is mutatja, hogy a magyar nyelvi sztenderd a Petőfitől jelezett úton haladt a ma felé. A tendenciaszerű hangtani jelenségek közül csupán az e – ö szembenállás tér el a maitól. Nála ugyanis bizonyos esetekben az ö-s változatok jóval gyakoribbak (pl. föl 135: fel 7, föd 34: fed 7, fölé 26: felé 1, fölébred 60: felébred 5 stb.). Ehhez azonban azt is hozzátehetjük, hogy a fel : föl használata ma is vagylagos, az ö-ző változat, illetve a kettő váltogatása a hangtani környezettől függően szolgálhatja a hangalaki változatosságot.

Az ingadozó változatokat egyébként Petőfi általában a mai felé közelíti (pl. ismer 254: ismér 9, ösmer 1; sör 14: ser 4; iskola 30: oskola 1; által 304: átal 1; engem 539: éngem 1; enyém 106: enyim 12; stb.). Természetesen ingadozó változatok még Petőfinél is maradnak (pl. ad 53: ád 40; ágyú 7: ágyu 9, álgyu 1; ajándék 19: ajándok 4; ákácfa 5 stb. – vö. Martinkó 1965: 336).

Mindez nem zárja ki, hogy Petőfi ne használta volna fel a tájnyelvi, a régies stb. hangtani változatokat jellemzés, hangulatkeltés stb. céljából, illetve egyáltalán a beszélt nyelv felé hajlás következtében. Pl. „S mi ad élvet, hogyha nem bor és leány? Éljen a lyány, éljen a bor… húzd cigány!” (Dínomdánom); „Hírös város az aafődön Kecskemét, Ott születtem, annak öszöm könyerét.” („Hírös város…”); „Gyócs a gatyám, patyolat az ingem…” (Pusztán születtem…).

Mindamellett valós Deme László megállapítása, hogy tudniillik Petőfinél köznyelvi hangállapotot használ a csikós, a juhász (Deme 1955: 81). Megjegyzem még, hogy mivel Petőfinek sok műve születik, és ezek nagyon sokszor megjelentek, továbbá minthogy tekintélye is volt, érthető, hogy hatásosan képviselte a nyelvi normákat.

b) Alaktan. Az alaktan területén talán még kevésbé szilárdultak meg a normák, mint a hangállományban. Petőfinél is mind a név-, mind az igeragozásban viszonylag nagyobb az ingadozás, de a normalizáló és a normákat terjesztő szándéka, illetve a beszélt nyelv érvényesítése itt is megfigyelhető. Lényegesen több már a -ból, -ből,-tól, -ról, -ről az u-s, ü-s változatokkal szemben. Viszont joggal írja Tompa József (Tompa 1955: 332): „…a hol kérdésre felelő belviszonyrag n-jét is leginkább Petőfi meri az élő kiejtés alapján ritmikai okokból hiányjellel pótolni, pl. „Mivelhogy ruhákat mos a friss patakba’…” (ríme: hajtva, János vitéz I.). A tőváltozatok esetében szintén gyakran a beszélt nyelvi variánst választja, pl. megnyugszol, szítam, teremében, téreken, mocsárok, ajkin, aluvának, meggyulladott stb. Az olvasánk : olvasók variánsok közül Petőfi már az elsőt használja.

A jövő időt illetően kezdetben gyakran él az –nd időjeles változattal, de él a fog-os jövő idővel is.

Az aztat, eztet kettőzött ragos alakot régies, illetőleg népies stílusértékben használja. Az őtet elfogadottabb változat volt akkoriban, Petőfi is élt vele. (L. még Tompa 1955 passim és Martinkó 1965 passim.)

c) Mondattan. A mondat normatív jellemzői szintén kevésbé vannak kidolgozva, egyébként a formai elemek (pl. a kötőszók, a vonzatok, az igemódok stb.) és a formai sajátosságok (pl. a szórend, a mondatrend stb.) kivételével valójában nehéz a jellemző vonásokat megragadni. Ezért előbb Petőfi mondatalkotásának inkább a szokásostól eltérő, már-már stilisztikai vagy éppen szövegszerkesztési vonásaira térek ki. Idézem Martinkó átgondolt megállapítását: „Petőfi nyelvi-grammatikai struktúrája sokkal inkább a beszéd (parole) pszichológiájához, semmint a nyelv (langue) logikájához alkalmazkodik… Petőfi sokszor vét a grammatikai logika ellen (egyeztetés, szórend, névmások, vonzatok, mondatkapcsolatok stb.), még sincs az a benyomásunk, hogy rossz grammatikájú, szórendű, egészségtelen mondatszerkesztéssel állunk szemben, − mert ilyen a beszéd is…” Továbbá immár a szövegszerkesztésre utalva: „A beszédfolyamat lineáris jelenség: szükségszerűen alá van vetve az időbeli pszichofizikai egymásutániságnak. Innen Petőfi »lépegető«, »rakéta-elvű« mondatszerkesztése, innen a folyamatosság biztosításának állandó szándéka” (l. Martinkó 1965: 534; l. még uo. 36–37, 54, 135–136). Gyakran jellemző továbbá Petőfi mondatszerkesztésére az epikus, eseményes, festő, ábrázoló mozzanatok gyors, vázlatszerű odavetése, illetve a hosszabb mondanivalónak „libegő-kopogó” egyszerű mondatokra bontása, a style coupé (l. Martinkó 1965: 191).

Felsorolom még a következő – inkább formai (esetleg az alaktanhoz is tartozó) – feltűnőbb jelenségeket:

1. Petőfi – mint Tompa jelzi (1955: 363–365) – mérsékelten veszi át azt a mesterkélt nyelvi divatot, amely szerint az azonos toldalékok közül az elsőt elhagyják, pl. „Föl tudnám én is öltöztetni Szép rím- s mértékbe versemet…” (Rongyos vitézek).
2. Petőfi való-val, levő-vel szerkesztett jelzői értékű határozók helyett a ragos névszó után tett –i képzős szerkezettel él, pl. „…a kettejök arculatábani hasonlat miatt…” (A koros hölgy, fordítás).
3. Petőfi viszonylag kevés kötőszót használ, az és, s viszont gyakori nála, mondatkezdőként is, de inkább szövegtani szerepben, mint az egyes részek közötti kapcsolat biztosítására, pl. „…kiáltott az úrfi, s nagyot füttyentett, és nevükön szólította a kutyákat, s azok…” (Petőfi prózájából, l. Martinkó 1965: 339).
4. Mint Martinkó utal rá (1965: 546), Petőfi olyankor is kiemeli az állítmányt, amikor logikailag nem azt illeti a főhangsúly, így „Petőfinél csak lélektani állítmány van s nem logikai”, pl. »Ha ilyen kétségbeejtő körülmények között kikiáltom bármily válogatatlan szavakkal, hogy…«” (Petőfi prózájából; l. még Petőfi sajátos központozásáról Martinkó: 1965: 341–342, és más jegyekről: 580–581).

• A nyelvi integrálódást, továbbá a mennyiségi és minőségi gyarapodást szolgálta Petőfi szó- és kifejezéskészletével is. Lássuk részletesebben.
• A különböző nyelvi rétegek lexikai elemeinek felhasználása. Petőfinek a tájnyelvekkel kapcsolatos nézeteiről – csak helyeselhetően – a következőket állapította meg Zlinszky Aladár: „Az ő népiessége nem tájszólás, kurjongatás és csilingelés, hanem a népiesnek irodalmivá nemesítése, természetesen a saját módján. Szülőföldjének nyelvjárása nem látszik meg annyira sem rajta, mint Vörösmartyn a Dunántúl vagy Tompán a Sajóvölgy” (Zlinszky 1922: 192). Mindamellett bizonyos fokig ez is fejlődés eredménye: az első levelekben (l. Martinkó 1965: 28) az élőbeszéd hatására még valamelyest jelentkezik a tájnyelviség (oskola, esmérnétek, őtet stb.), és később is előfordulnak olyan szavak, mint cepel, cerimónia, tenta, cseresnye stb., hiszen lassan szilárdult meg a határ a köznyelvi és a nyelvjárási szavak között. Viszont egyre inkább stilisztikai célt szolgálnak az efféle lexikai elemek, rendszerint mint az élőbeszéd eszközei; pl. „A főjegyző… egyetlen jó emberem a kaputosok között Szabadszálláson” – kaputos ’városi divat szerinti (hosszú) felöltőt viselő, az urakhoz tartozó’; „Még mikor bölcsőmben sírtam, ő már akkor Kerepölt fölöttem” (A gólya); „Tolvajoknak én danolok, Tolvajokkal én táncolok” (Panyó Panni).

Természetesen Petőfi, aki össznépi-nemzeti gyakorlatot követ, beemeli szókincsébe a parasztin kívül a városi, az értelmiségi-polgári, a kézműves, a kereskedő réteg szavait, kifejezéseit is. Felsorolok a Petőfi-szótárból a c-vel, cs-vel, d-vel és e-vel kezdődő szavak közül néhány idevágó lexikai elemet. A TESz. alapján megjelölve az első előfordulás évét azok esetében, amelyek Petőfi fellépése előtt nem sokkal keletkezhettek: cukrász 1830, cseréptányér, csillár 1831, csizmaszár, csizmatalp, csomag 1844, csőszház, dara, delelés, derékalj, diótörő, disznóhizlalás, dohányzacskó, dominó (’farsangi ruha’) 1788, éghajlat 1788, egyenruha 1836, egyensúly 1808; és megemlítem a vasút szót, amely 1828-ban fordul elő először, de ’vonat’ értelemben csak 1844-ben, Petőfinél viszont már ott van verscímként 1847 elején. Petőfi egyébként 1846-tól haláláig végigköveti a politikai harcokat, érthető tehát, hogy a politikai szókészlet is helyet kap prózájában, költészetében.

• A szókincs gyarapítása képzéssel és összetétellel. – Petőfi szívesen élt a szóalkotásnak itt jelzett két módjával. Mint Martinkó utal rá (1965: 336–337): „Különösen színes a gyakorító és mozzanatos igeképzés skálája és funkcionális felhasználása: szép kis vagyont szerezgetett össze, odanyomintotta a tüzes vasat, elnyiffantotta vagy elröhintette magát” (Petőfi prózájából). A helység kalapácsában az elhortyantotta magát a nyelvi komikum eszköze. Kedvelte aztán a gyűjtőfogalom kifejezésére a képzett szót, összetétel vagy többes számú forma helyett: népség, legénység (’legények’). Aztán vegyítette is a kettőt: „…a házak előtt vidám legénység és szép takaros lányok” (az Úti levelekből).

Különösen kezdetben gyakoriak Petőfi nyelvében a németes összetételek, pl. gyönyörittas, harcszomjas, vágyszomjas, mézéhes, égmagas, érdemteljes, átokteljes, eseményteljes, örömteli, rémülésteli, illatterhes stb. Később szintén gyakoriak a magyar hagyománynak megfelelők. Az acél szó például ilyen összetételekben fordul elő: acélcsukló, acélgyűrű, acéllánc, acélmetsző, acélpajzs, acélpáncél, acélsisak, acélszablya, acélvért, acélzabla. Az acél szónak ezenkívül van olyan –i képzős származéka is, amely az Értelmező szótárban nem szerepel: „acéli zörej” (Egy gondolat bánt engemet). Az agyon- igekötővel négy olyan összetett igét alkot, amely szintén hiányzik az Értelmező szótárból: agyoncsókol, agyonfojt, agyonrág, agyonüldöz. Megjegyzem még, hogy az át- igekötős igék a Petőfi-szótár I. kötetének tizenöt lapján sorakoznak (211–226).

A képzett és összetett szavak alkotása már a prágai nyelvészkör által említett intellektualizáció körébe is tartozik, ti. ezek a szavak a mindennapi nyelvnél gyakran magasabb absztrakciós szintet képviselnek.

• A szavak jelentésének kitágítása. A Petőfi-szótár a tanú rá, hogy a költő nagymértékben kitágította számos szó és kifejezés jelentését. Milyen gazdaggá válik pl. az ablak első, legismertebb jelentése azáltal, hogy Petőfi a szokásostól eltérő (jelzős, igés stb.) kapcsolatokba állítja, illetőleg a legkülönbözőbb fajtájú stíluseszközként él vele. Pl. metafora: „Az álom ablak, mellyen által Lelkünk szeme jövőbe néz” (Jövendölés); tréfás metafora (’feje ablakai’ = szemei): „ő egyikével Feje ablakinak Lenéz a folyó bor Billikomába” (A helység kalapácsa); ’az ablak üvege’: „ablakára a hideg tél Elégszer festett jégvirágokat” (Az apostol); szimbólum: „Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán…” (A XIX. század költői). L. még pl. akar, oroszlán, puszta szavunkat és az ah indulatszót, melynek az Értelmező szótár 5, a Petőfi-szótár viszont 10 jelentését különíti el.

A szavak szimbólumként való alkalmazása szintén kitágítja a jelentéskörüket. Petőfi szimbólumairól J. Soltész Katalin ezt írja tanulmánya befejezéseképpen: „Petőfinél a szimbólum nem fátyol, amelyen keresztül valami bonyolult, nehezen tudatosítható vagy nehezen kifejezhető dolog sejlik, mint a romantikus és szimbolista költőknél vagy éppenséggel a vallási-mitológiai szimbolikában. A jelkép Petőfi számára elsősorban  k é p  , amelynek rendeltetése, hogy a mondanivalót érzékletes formában fejezze ki. Az elvont fogalmak képi megjelenítése szinte testközelbe hozza, kézzelfoghatóvá teszi a költő gondolatát, mégpedig elsősorban az olvasóra mozgósító erővel hatni akaró, a nemzet egész közösségét cselekvésre buzdító gondolatát: a legtöbb szimbólummal forradalmi verseiben él Petőfi” (J. Soltész 1964: 338).

Idevonatkozó aztán nyelvünk közkeletű – egyszer-egyszer megkopott – képeinek a megújítása. Petőfi ebben is mesternek mutatkozik. Példák: szállnak az évek: „Láttál-e a róna felett Elszállni madársereget, Ha rája lövének? Így szállnak az évek!” (Láttál-e a róna felett…); felönt a garatra: „Az én torkom álló malom; Úgy őröl, ha meglocsolom…” (Az én torkom álló malom…). (L. Zlinszky 1922: 197.)

Az itt említettekkel Petőfi nyelvünk intellektualizációjához járult hozzá, vagyis az irodalmi és a köznyelv kiteljesedéséhez. (Valójában ide is vonható az, amit Petőfi mondatszerkesztéséről – a „rakéta-elvű” mondatról stb. – korábban megállapítottunk.)

• A nyelvújítási szavak elterjesztése. – Reális szemlélet jellemezte Petőfit a nyelvújítási szavak felhasználásában is. Több mint ezerre tehető a nála előforduló idevágó elemek száma. Ezek létét nyilván megszilárdította, vagy legalábbis szilárdabbá tette, és egyúttal terjesztette is őket. Ilyen szavak: adag, adomány, állomás, anyag, árny, csalogány, csattogány (mindkettő = ’fülemüle’), dalnok, élv, kellem, magány, merény (’merész tett’), vadon, védangyal stb. Petőfi maga nemigen hozott létre efféle szavakat (a rabszolganép és a világszabadság szót tulajdonítják neki, vö. Gáldi 1958: 333, Tolnai 1929: 172). Továbbá a forradalom szónak korábban ’lázadás’ volt a jelentése; és Petőfi 1848 augusztusában írt, hasonló című verse is hozzájárult ahhoz, hogy a szó ’révolution’ értelemben állandósuljon (l. Terestyéni 1955: 113). Megjegyzem még, hogy Petőfit természetesen az akkori modern technika is érdekelte; l. pl. Vasúton és Bányában című versét (vö. Tompa 1955: 346). Ez szintén elősegítette a nyelvújítási szavak felhasználását és terjesztését.
• A nyelvi sztenderd polifunkcionalizmusának a kialakítását elősegítő jelenségek. Mint utaltunk rá, a prágai nyelvészkör szerint a nyelvi sztenderdre jellemző a polifunkcionalizmus is, azaz a kommunikációs feladatok sokrétűsége és ennek következtében a kifejezéseknek nagyobb differenciáltsága. Ennek eredménye, hogy a nyelvi sztenderd átfogja a kultúra és a civilizáció valamennyi területét. Nos, Petőfi a magyar nyelv esetében ehhez is hozzájárult, nem is kismértékben. Említettük, hogy Petőfit minden érdekelte, járta az országot, részt vett a politikai életben, és mindent megjelenített prózájában és költészetében. Nyelvében tehát ott vannak – mint a hatalmas négykötetes szótár bizonyítja – a korábbi falusi és városi életnek, a műveltségnek a színterei, az események, az egyéni érzések, és még sorolhatnám tovább. A polifunkcionalizmus talán mégis kézzelfoghatóbban kimutatható abban, hogy Petőfi milyen irodalmi műfajokban alkotott, milyen új műfajokat honosított meg. Ezek ti. mind más-más nyelvi-stilisztikai eszközöket kívánnak, s ilyenformán mintegy jelzik a magyar irodalmi és köznyelv sokfunkciójúvá válását. Minderre jól mutat rá Németh László: „…jobb-rosszabb bordalokból, versbe szedett anekdotákból kiindulva, hogy csatolt szinte versről versre új műfajokat, műfaji változatokat a meghódítotthoz, s hogy tudta azt, amiben erejét megmutatta, továbbfejleszteni s meg nem ismételni. Ez a felfedező ökonómia elbeszélő költeményeiben még szembetűnőbb, mint lírája műfaji sejtoszlásában. Az elődök modorával leszámoló A helység kalapácsa, a népiséget győzelemre vivő János vitéz, a vízesés-zuhogású Salgó, a verses regényt forradalmi hévvel olvasztó, emelő Az apostol: a négy év alatt írt négy mű szinte felnagyított képét adja az egész munkásságában folyó műfajburjánzásnak. Pályája végén a legjobb úton volt, hogy a prózai műfajokat is annektálja. Senki sem írt Mikszáthig mesterkéletlenebb magyar prózát: útleírásai, az Arany-levelek megmutatják, mi lehetett volna regényben, novellában; akik drámáját látták, s újföld-feltáró megszálló erejét ismerik, elhiszik, hogy ezt a terepet is meghódította volna” (Igaz Szó, 1969, 7: 34).

Ezenkívül megjegyezhetjük, hogy Petőfi kezén kiszélesedik, s bizonyos fokig átalakul – mint ahogy Németh László is célzott rá – az irodalmi s egyéb műfajok egész sora (az óda, a leíró költemény, a regény, a novella, a dráma, továbbá a napló, az útirajz, az életkép, a kritika, a zsánerkép stb.). Módosított szerepet kapnak a korábbi stíluseszközök is: a képek, az alakzatok, a prózaritmus, a humor eszközei, a beszélt nyelvi jelenségek stb. Még a verselés is magasabb fokra lép, ahogy Gáldi utal rá (1955: 581): „A köznyelv költőivé emelése nehezen arathatott volna sikert, ha Petőfi a maga tudatosan leegyszerűsített, hétköznapi nyelvét a legbanálisabb, legnépszerűbb metrumkeretekbe önti.”

• Petőfi a legmaradandóbban minden bizonnyal azzal hatott nyelvünkre, hogy az élőbeszédet diadalra juttatta a szépirodalomban, hogy – mint Bárczi Géza írja (1963: 315) – „a lombikban főtt szalonnyelv helyett a természetes magyar beszédnek szerzi vissza az irodalmi tekintélyt”, vagyis: az irodalmi hagyományt össze tudta egyeztetni az élő nyelvszokással. Ez a valóságos nyelvi forradalom csupán Shelley, V. Hugo, Puskin és a külföldi nagy realisták nyelvi reformjához hasonlítható (l. Gáldi 1973: 5).

Jóllehet mindez Petőfi egyéniségéből eléggé nyilvánvalóan következik – hiszen mint már említettük, az egyszerűség, a természetesség, az őszinteség és a nép felemelésének a forradalmi vágya jellemezte –, mégis fokozatosan érlelődött meg benne az élőbeszéd fontosságának a felismerése. Martinkó András Petőfi prózáját vizsgálván (1965 passim) rámutat, hogy már az első levelekben ott található a költőnek a nyelvi realizmus iránti erős hajlama. Korán elítéli a fentebb stílt, de a provincionálisan paraszti nyelvhasználatot is. Az Úti jegyzetekben már erősebben érvényesíti „hétköznapi” realizmusát, pl. utazása közben a kocsisával mondatja el a berzétei rom regéjét. A Tigris és hiéna című drámában – műfaji okokból is – középpontba kerül a beszéltetés. Érdekes módon a történetiséget „a romantika rekvizítumaival, az intellektuális-érzelmi választékosságot a felvilágosult polgári és édeskés biedermeier nyelvi gyakorlatával, az alsóbb rendűt, illetőleg az őszintét, természetest pedig a beszélt nyelv formáival igyekszik sugallni” (Martinkó 1965: 142). A hóhér kötele című regényt meg egyenesen a párbeszéd és a beszéltetés túlsúlya jellemzi. Még a Bemnek szóló francia nyelvű levélben is párbeszédbe fordul az elbeszélés.

Ami aztán még szokatlanabb volt, a beszélt nyelv megjelent a költészetében is. Petőfi érzelmi gazdagsága és közvetlensége az élőbeszéd szavaiban, kifejezéseiben öltött formát. A haragot pl. így szólaltatja meg: „Ejnye, mi az istennyila? Üres már a ládafia?” (Szomjas ember tűnődése); „A keserves voltát, rugaszkodj utána!” (János vitéz XXI.). És nem riad vissza a szitkoktól, a káromkodástól sem: „Jertek, barátim, van egy-két forintom, Hágjunk nyakára, a rézangyalát!” (Gazdálkodási nézeteim) Sőt: „megokolt” durvasággal is találkozunk nála: „Mit ugattok, mit haraptok Engemet, hitvány ebek?” (A természet vadvirága). De tudott verseiben Petőfi tréfálkozni, szerelméről, szüleiről, ügyes-bajos dolgairól keresetlen szavakkal beszélni (l. részletesebben Zlinszky 1922). Az élőbeszéd csúcsát jelentette aztán például az Egy estém otthon, a János vitéz, A Tisza, de sorolhatnánk összes költeményeinek a nagyobbik hányadát.

• Petőfi az élő, a beszélt nyelvre támaszkodással mindenekelőtt a nyelvi sztenderd két megnyilvánulási formájának: a köznyelvnek és az irodalmi nyelvnek a kikristályosodásához járult hozzá.

Mint korábban rámutattam (l. még Martinkó 1965: 55–57 és 537. kk), a negyvenes évek elején egyre nagyobb szakadék keletkezett az arisztokratikus szépirodalmi és társalgási nyelv, valamint az élőbeszéd között. Vahot Imre, Frankenburg Adolf és Petrichevich Horváth Lázár szerkesztői stílusát például „a nyakatekert terjengősség, az almanachpróza, erőltetett, zavaros képes-virágos beszéd jellemzi”, Petőfinél viszont „nyersebb, szókimondóbb, indulatosabb magatartást, rövidre fogott, sallangmentes, nyelvileg és stilárisan ma is élő, élvezhető előadásmódot találunk” (Martinkó 1965: 56). Közben viszont már egy szélesebb körű közönség is egyre inkább igényelte az életszerűbb irodalmat és stílust. Mint már jeleztem, Petőfi ezt az igényt elégítette ki, mégpedig a legmagasabb szinten. Hogy mindez a gyakorlatban mit jelent, arra szemléletes példát hoz T. Lovas Rózsa (1955: 495–496): „Petőfi 1843-ban még ott cipelte levélstílusán a biedermeier minden cikornyáját. Bajzának pl. így ír 1943. november 28-án: »Mélyen tisztelt Tekintetes Úr! – Szíves engedelménél fogva bátorkodom röviden lerajzolni körülményeimet, s noha ezek alkalmasint feketébbek halvány tintámnál: mindazáltal örömmel írom le, áthatottan azon édes sejtéstől, hogy talán nincs a Tekintetes Úr minden részvét nélkül sorsom iránt. Legyen szabad ezt remélnem, legyek oly szerencsés, hogy e remény valósuljon; mert elhagyott pályámon a Tekintetes Úrnak irántam mutatott – s általam alig megérdemlett – szívessége, leereszkedése ösztönző egy magasabb cél felé, igen, vezércsillagom, büszkeségem. « 1849 júliusában, midőn Szemere Bertalant arra kéri, hogy Csatadalából bizonyos példányszámot rendeljen meg a hadsereg számára, már ilyen a levélstílusa: »Tisztelt Miniszterelnök Úr! – Tegnap Csengerire és Kemény Zsigmondra bíztam, hogy beszéljenek Önnel egy, a hadseregnek szánt versem felől. A mint Csengeri szavaiból kivettem, a dolog azon múlt, hogy versemet nem hagytam ott. Ide mellékelem tehát azt, de föltételem (melyet nem tudom, közlöttek-e Önnel a fenntisztelt Urak) megváltozott. « A levél befejezése pedig így hangzik: »Ha válasza nem lesz tagadó, szíves lesz Ön azt nekem írásban elküldeni, hogy a szerint intézhessem versem nyomtatását, mit azonnal megkezdek. Miniszterelnök Úrnak – tisztelő polgártársa…«”

Ilyenformán Petőfinél a maga élőbeszédben gyökerező, kollektív nyelvi-stilisztikai formáival jelenik meg a köznyelv, amelyben sehol egyetlen kirívó elem, se az irodalmiasság, a fentebb stíl, se a táji nyelv, se az alantasság irányában.

És már az Úti jegyzetekben realizálódik az irodalmi nyelv, amelyről Martinkó joggal állapítja meg, hogy „az első olyan prózai írás a modern magyar nyelv történetében, melyet elejétől végig, minden szavában, minden nyelvtani eljárásban megért a mai olvasó… mely, amikor közös, általános, egyéni is” (1965: 108). Ebben a nyelvi változatban az egyetemességen kívül – hisz az egész magyarságot képviseli – ott van a normatív jelleg, az esztétikai gazdagság és az egységesség is.

6. Végezetül és összefoglalóan. Petőfi forradalmat hozott létre a magyar irodalmi és köznyelvben, költészetében és prózájában tudniillik úgy alkotott nagyon is egyéni nyelvet és stílust, hogy nálánál nagyobb mértékben talán senki sem járult hozzá a beszélt nyelv lírai kiaknázásához és ezzel irodalmi és köznyelvünk életszerűbbé tételéhez, vagyis a magyar nemzeti nyelv igazi és teljes megteremtéséhez.

Felhasznált irodalom

Barta János 1975. A Petőfi-élmény Arany János irodalomszemléletében. In: Petőfi-mozaik. Szerk. Paál Rózsa és Wéber Antal. Budapest: Tankönyvkiadó, é. n. (1975): 44–70

Bárczi Géza 1963. A magyar nyelv életrajza. Budapest: Gondolat Kiadó.

Benkő Loránd 1960. A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Deme László 1955. Az irodalmi nyelv hangállománya és a nyelvjárások. In: Nyelvünk a reformkorban. Szerk. Pais Dezső. Budapest: Akadémiai Kiadó: 27–82

Fekete Sándor 1975. Petőfi és Félegyháza. In: Petőfi-mozaik. Szerk Paál Rózsa és Wéber Antal. Budapest: Tankönyvkiadó, é. n. (1975): 199–207

Gáldi László 1958. Mutatvány a Petőfi-szótárból. Magyar Nyelv 54: 322–333

Gáldi László 1973. Előszó. In: Petőfi-szótár I. Budapest: Akadémiai Kiadó: 5

Gáldi László 1965. Írói szótáraink fő kérdései, különös tekintettel a Petőfi-szótárra. Az MTA I. Osztályának Közleményei XXII: 368–377

Illyés Gyula 1936. Petőfi. Budapest: Nyugat Kiadó, é. n. (1936²)

T. Lovas Rózsa 1955. A társalgási nyelv. In: Nyelvünk a reformkorban. Szerk Pais Dezső. Budapest: Akadémiai Kiadó: 435–496

Martinkó András 1965. A prózaíró Petőfi és a magyar prózastílus fejlődése. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Martinkó András 1967. Stílus és műfaji szándék. Magyar Nyelvőr 91: 322–328

Martinkó András 1969. A vers születése. Igaz Szó, 1969, 7: 122–123

Pais Dezső szerk. 1955. Nyelvünk a reformkorban. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Péter Mihály 1976. Az irodalmi nyelv és a stílus kérdései a prágai nyelvészkör tanításában. Nyelvtudományi Közlemények 78: 409–416

J. Soltész Katalin 1964. Petőfi szimbólumai. In: Tanulmányok a magyar nyelv életrajza köréből. Szerk. Benkő Loránd. Nytud. Ért. 40. sz. Budapest: Akadémiai Kiadó: 330–338

Szathmári István 1968. Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Szathmári István 1973. Que doit notre langue littéraire à Petőfi? Acta Linguistica XXIII: 279–291

Szathmári István 1975. Petőfi és irodalmi nyelvünk. In: Petőfi-mozaik. Szerk. Paál Rózsa és Wéber Antal. Budapest: Tankönyvkiadó, é. n. (1975): 219–233

Szathmári István 1980. A nyelvi tudat(osság) alakulása Magyarországon a felvilágosodás korában. Magyar Nyelv 76: 157–165

Szücsi József 1910. Petőfi költői nyelve. Magyar Nyelvőr 39. 12–16

Terestyéni Ferenc 1955. Az állami élet nyelve. In: Nyelvünk a reformkorban. Szerk. Pais Dezső. Budapest: Akadémiai Kiadó: 83–164

Tolnai Vilmos 1929. A nyelvújítás. Budapest.

Tompa József 1955. Az irodalmi nyelv. In: Nyelvünk a reformkorban. Szerk. Pais Dezső. Budapest: Akadémiai Kiadó: 313–434

Zlinszky Aladár 1922. Petőfi nyelvéről. Magyar Nyelv 18: 189–198