SZABÓMIHÁLY GIZELLA

1. A címből az következnék, hogy a szlovákiai magyar nemzeti közösség nyelvpolitikájáról lesz szó, az így megfogalmazott témához azonban hosszabb kitérő után jutok majd el; ez a kitérő viszont – mint látni fogjuk – egyáltalán nem felesleges, sőt a téma kifejtéséhez elengedhetetlenül szükséges. A szlovákiai magyar nyelvpolitika ugyanis – ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről – válasz az állam nyelvpolitikájára, ezt pedig a többségi nemzetnek (vezetőinek) a kisebbséggel szemben folytatott általános politikája határozza meg. Az első részben tehát az államnak (a többségnek) a magyar kisebbséggel szemben megnyilvánuló magatartását jellemzem, majd ennek nyomán a második részben azt próbálom felvázolni, milyen lehetőségei (és esetleg feladatai) vannak a szlovákiai magyarságnak a tekintetben, hogy megtartsa anyanyelvét – mégpedig olyan szinten, hogy az ne távolodjon el túlságosan a magyarországi köznyelvtől.

2. Az első világháborút követő rendezés célja – az ún. wilsoni elvek alapján – nemzetállamok kialakítása volt, így jött létre Csehszlovákia is, bár az akkori lakosságnak több mint a harmadát kisebbségek, főleg németek és magyarok alkották. Szlovákiában még ma is a nemzetállami elv a meghatározó, hiszen a jelenlegi alkotmány bevezető része is így kezdődik: „Mi, a szlovák nemzet…” Az alkotmány (és a szlovákok jelentős része) a Szlovák Köztársaságot a nemzeti és állami létért folytatott ezeréves küzdelem kicsúcsosodásának tekinti, s ebben a közdelemben a szlovákokkal szemben mint elnyomók a magyarok álltak.

A nemzetállami, illetve államnemzeti koncepció alapján a más nemzethez (a kisebbséghez) tartozók eleve másodrangú állampolgároknak minősülnek,1 a cél az államnemzet szuverenitásának kiterjesztése az állam egész területére, s végső soron annak elérése, hogy az államhatár egyben etnikai határrá is váljék. Sajnos azt kell mondanunk, hogy néhány rövid időszaktól eltekintve a csehszlovák és később a szlovák kormányoknak a magyar kisebbséggel szembeni magatartása ebből az elvből indult ki, s ennek következménye az a nyílt vagy burkolt asszimiláló és diszkriminatív politika, melynek idestova 75 éve szenvedő alanyai vagyunk.

2.1. A kisebbség kiszorításának legbrutálisabb eszköze a fizikai eltávolítás, a kiűzés, a kitelepítés, az áttelepítés, a lakosságcsere. Az első világháború után mintegy százezer magyar (főleg értelmiségi és hivatalnok) volt kénytelen elhagyni az új államot; 1945–48 között több mint negyvenötezer szlovákiai magyart deportáltak Csehországba (a Szudéta-vidékre), kilencvenezret pedig a csehszlovák–magyar úgynevezett lakosságcsere-egyezmény keretében Magyarországra telepítettek át. A magyarság számának csökkentését egyéb politikai és adminisztratív lépések is szolgálták. 1918 után nagyon sok magyar nem kapta meg az állampolgárságot, 1945–48 között a csehszlovákiai magyarságtól megvonták az állampolgári jogokat. Ugyanebben az időszakban folyt az ún. reszlovakizáció (visszaszlovákosítás), melynek deklarált célja az volt, hogy „az eredetükben szláv, de neveltetésük, meggyőződésük alapján magukat más nemzetiségűeknek – esetünkben magyaroknak – vallók” (Vadkerty 1993: 23) visszatérhessenek eredeti nemzetükhöz. A valóságban viszont az történt, hogy magyarok tömege (több mint 200 000 ember) reszlovakizált, így próbálva elkerülni a kitelepítést vagy a teljes jogfosztottságot.

2.2. A magyarsággal szembeni diszkrimináció abban is megnyilvánult, hogy az államhatalom a kisebbséget a politika objektumának s nem szubjektumának tartotta. A csehszlovákiai magyarságnak – a szocializmus négy évtizedét leszámítva – megvoltak a saját pártjai, s számaránya lehetővé tette, hogy képviselői legyenek a legfelső törvényhozó szervekben, a hatalom azonban ritkán tekintette őket partnernek. Jellemző például, hogy a jelenlegi szlovák kormány (1997-ben, a szerk.) lényegében nem hajlandó tárgyalni a szlovákiai magyarság legitim képviselőivel. A magyarság de facto ki van szorítva az államhatalmi szervekből és a közhivatalokból is: a vezető posztokra 1920-ban cseh hivatalnokokat neveztek ki, őket később felváltották a szlovákok. A szocializmus idején látszólag ügyeltek a nemzetiségi arányok megtartására (a magyar többségű járásokban voltak magyar nemzetiségű elöljárók), a vezető hivatalnokok zöme azonban szlovák volt, s ez ma (1997-ben) még inkább így van. A magyarság csak a helyi önkormányzatokban van a számarányának megfelelően képviselve. A területi átszervezéseket is mindig úgy hajtották végre, hogy a létrejövő adminisztratív egységekben (kerületekben, járásokban) minél kisebb legyen a magyarság részaránya, − ennek legkirívóbb példája a legutóbbi átszervezés.

2.3. A kisebbség marginalizálására való törekvés a gazdaságpolitika terén is tetten érhető. Igen bonyolult problémáról lévén szó, csak címszavakban érintem a kérdést. Az 1920-as földreform során a nagyrészt magyar földbirtokosok földjét morva és szlovák telepesek kapták meg (így jöttek létre az összefüggő magyar nyelvterületet itt-ott megbontó telepesközségek). A második világháború utáni jogfosztottság azt is jelentette, hogy a magyaroktól elkobozták a földeket és az ipari üzemeket, s a jelenlegi kárpótlási törvény is tartalmaz diszkriminatív elemeket. A magyarok lakta határmenti területeken egészen a hatvanas évekig lényegében nem folyt ipartelepítés, a később meginduló iparosítás is ellentmondásos volt. A szlovákiai magyarság lakta déli járások továbbra is megtartották agrárjellegüket; ebből következik, hogy itt mintegy ezer koronával alacsonyabb az átlagkereset, mint a szlovákiai átlag, az átlagnál magasabb a munkanélküliség, alacsonyabb viszont az egy főre eső bruttó hazai termék; a helyi ipar hiányában a munkavállalók jelentős része ingázni kényszerül, pl. a 90%-ában magyarok lakta Dunaszerdahelyi járás aktív keresőinek mintegy húsz százaléka naponta ingázik Pozsonyba.2 A magyarság kimaradt a nagyprivatizációból (akárcsak a szlovák lakosság döntő része, hiszen a nagyvállalatok magánosításakor leginkább a politikai hovatartozás volt a meghatározó); az állam jelenlegi mezőgazdasági (dotációs) politikája teljesen elfogadhatatlan számunkra; a magyar vállalkozók és a magyar többségű önkormányzatok diszkriminálva vannak az állami alapokból (pl. az Állami környezetvédelmi alapból) nyújtott támogatások odaítélésénél stb.

2.4. Az előbbiek alapján érthető, hogy a szlovákiai magyarság szociális helyzete nem mondható jónak. A magyar lakosság döntő hányada falusi településen él: a 70–90%-os magyar többségű 171 település közül csak nyolcnak a népessége haladja meg az ötezret. Az ötvenezernél nagyobb lélekszámú városokban él a szlovákiai lakosság 27,22 %-a, a magyarságnak viszont csak 6,31%-a.

A kistelepülések előnye az, hogy bizonyos védelmet nyújtanak az asszimilációval szemben (köztudott, hogy az asszimiláció fő színterei a városok); hátrányuk viszont az, hogy az ott lakók a legtöbb szempontból hátrányosabb helyzetben vannak, mint a városlakók. Nézetem szerint a szlovákiai magyarság településszerkezetével függ össze az átlagosan alacsonyabb iskolai végzettség3, a deformált foglalkoztatási4 és szociális struktúra.

3. A mindenkori államhatalom egyik fő törekvése a hivatalos és közéleti nyelvhasználat egynyelvűsítése volt (a nemzeti szuverenitás egyik jeleként), ennek érdekében a kisebbségi nyelvek használatát korlátozták. A Szlovák Köztársaság fennállásának öt éve alatt két nyelvtörvényt is elfogadott a szlovák parlament: az 1992-es 20%-os kisebbségi részaránynál húzta meg a kisebbségi nyelv hivatalos szóbeli használatának a jogát, a hivatalnokokat azonban nem kötelezte az adott kisebbségi nyelv ismeretére és használatára. Az 1992-ben elfogadott alkotmány (6. cikk) bevezette az államnyelv fogalmát; s bár ugyanennek a cikknek a második bekezdésében ez olvasható: „az államnyelvtől eltérő nyelvek használatát a hivatalos érintkezésben törvény szabályozza”, ez a törvény 1997-ig nem született meg. Tavaly (1996) óta azonban érvényben van az államnyelvről szóló törvény, mely állítólag a szlovák nyelv használatát szabályozza ugyan, s elvileg nem érinti a kisebbségi nyelvhasználatot; mégis e nyelvtörvényre hivatkozva tiltották meg a magyar iskolákban a kétnyelvű bizonyítványokat, s hoztak egyéb diszkriminatív, a magyar nyelv presztízsét, gyakorlati felhasználhatóságát csökkentő intézkedéseket.

3.1. A hatalom szlovákosító törekvései az iskolapolitikában is megmutatkoznak. A magyar anyanyelvű tanulók mintegy húsz százaléka már alapfokon is szlovák tannyelvű iskolába jár (ahol a magyar nyelvet tantárgyként sem oktatják), s középfokon ez az arány még magasabb, a szakirányú képzést folytató középiskolákban (szakközépiskolák, szakmunkásképzők) 60%. Nem megfelelő a magyar iskolahálózat, pl. túlsúlyban vannak a mezőgazdasági szakiskolák; több helyütt voltak próbálkozások a magyar és szlovák iskolák összevonására, s ez a magyar nyelvű oktatás megszüntetésének kezdetét jelentené. A magyar nyelvű képzés lehetőségét csökkenti az is, hogy a magyar középiskolákban átlagban kevesebb osztály indítását engedélyezik, mint amennyit a szlovák iskolákban, illetve mint amennyi iránt igény mutatkozik. Gyakorlatilag nincs magyar nyelvű felsőoktatás (1997-ben); az itteni magyarság ilyen irányú próbálkozásai (pl. a komáromi Jókai Egyetem létrehozása, városi egyetemek létesítése stb.) rendre a hatalom ellenállásába ütköztek. A magyarországi felsőoktatási intézményekben diplomát szerző fiatalok közül pedig számos diplomás (a többségük) nem tér haza, s így aligha érhető el a gyenge hazai magyar értelmiségi réteg megerősödése.

Szlovákiában a magyar tannyelvű iskolákban hagyományosan minden tantárgyat magyar nyelven oktatnak5, a kormányzat megpróbálkozott többször is ennek felszámolásával, legújabban az ún. alternatív oktatás bevezetésével. Ez azt jelentené, hogy a magyar iskolákban fokozatosan egyre több tantárgyat oktatnának szlovákul. A magyar lakosság (szülők, pedagógusok) ellenállása miatt azonban csak néhány óvodában és középiskolában sikerült bevezetni ezt az oktatási formát.

3.2. A jelenlegi kormány (1997-ben) szinte teljes egészében megszüntette a magyar kulturális intézmények és tömegtájékoztató eszközök állami támogatását6, s ezáltal a magyar nyelvű kulturális élet szinte teljesen ellehetetlenült, önerőre támaszkodva, helyi vagy magyarországi támogatók révén tud úgy-ahogy működni.

4. Mit tehet ilyen helyzetben a kisebbség? Gyulai előadásában Kiss Jenő akadémikus azt mondta, hogy a nyelv helyzetét a nyelvközösség sorsa határozza meg, a magyar nyelv szlovákiai változatainak sorsát tehát a szlovákiai magyar beszélőközösség sorsa. Ezzel a szlovákiai magyarság vezető rétege is tisztában van. Nemzeti és nyelvi megmaradásunkat leginkább az biztosítaná, ha Szlovákián belül sikerülne kiharcolni a területi autonómiát; ezt azonban még a jelenlegi ellenzéki pártok sem támogatnák, a szlovák társadalomban ugyanis általános a határrevíziótól való félelem, s a területi autonómiát a Szlovákia területi sérthetetlenségének megbontására irányuló törekvés kezdetének tekintik. Ebből az okból a cél legfeljebb a kulturális és oktatásügyi autonómia elérése lehet. A legjelentősebb három magyar pártot tömörítő Magyar Koalíció továbbá támogatja a helyi önkormányzatok szerepének erősítését, a regionális önkormányzati rendszer kiépítését célzó törekvéseket7, s minden olyan kezdeményezést, mely a központi hatalommal szemben a kisközösségek mozgásterét növelné.

A jelenlegi (vagyis az 1997-es) helyzetben azonban a magyar politikai erők mozgástere elég kicsi, a valódi döntéshozatalból ki vannak szorítva, a 17 magyar parlamenti képviselő bármikor leszavazható; sőt a gyakorlat azt mutatja, hogy a kormánypárti többség még észszerű (s nem csak a magyarságot érintő) javaslataikat is rendre elveti. A magyar pártoknak a jelenlegi ellenzékkel való együttműködése sem mentes a súrlódásoktól, hiszen Szlovákiában a magyarellenességből még mindig lehet politikai tőkét kovácsolni.

4.1. A szlovákiai magyar politizálás egyik legfontosabb eleme mindig is a nyelvvédelem, ezen belül a saját kultúra és a magyar nyelvű oktatás védelme volt. A magyar pártok ezzel kapcsolatban több törvénytervezetet is a parlament elé terjesztettek, ezek azonban kellő támogatás hiányában elbuktak. A legjelentősebb talán a kisebbségi nyelvek használatának szabályozásáról szóló törvény, melyet a magyar pártok már régen beterjesztettek, de sohasem sikerült megszerezni a megtárgyalásához szükséges számú szavazatot.

Előrelépést csak két területen sikerült elérni. Az 1994-es anyakönyvi törvény lehetővé tette a nem szlovák (tehát magyar) keresztnevek eredeti formában való anyakönyvezését8, illetve a női családnevek esetében az –ová végződés elhagyását; a szintén 1994-ben elfogadott ún. táblatörvény pedig a kisebbségek lakta települések kétnyelvű megjelölését engedélyezte. Ez utóbbi viszont nem vonatkozik minden településre, pl. nincs engedélyezve a vízierőművéről elhíresült Gabčikovo (Bős), a XIX. századi szlovák politika legjelentősebb alakjáról (L’udovít Štúr) elnevezett Štúrovo (Párkány) és több más szlovákiai magyar település nevének magyar megjelölése a hivatalos falutáblán.

5.1. Mint már említettük, a szlovákiai magyar nyelvpolitikának alapvető célja az, hogy a magyar nyelv használati körét minél több nyilvános (szóbeli és írott) beszédhelyzete sikerüljön kiterjeszteni. Milyen szerepet kellene ebben a nyelvészeknek, nyelvművelőknek vállalniuk? A magyar pártok programjának egyik alapvető pontja olyan területi egységek kialakítása, ahol a magyarság az anyanyelvét lehetőleg minden nyilvános beszédhelyzetben használhatná. A jelenlegi politikai helyzetben, az új területi-közigazgatási törvény elfogadása után ez nehezen képzelhető el, ezzel az állapottal természetesen nem lehetünk elégedettek, megváltoztatására kell törekednünk; addig is azonban ki kellene használni a meglévő lehetőségeket (helyi önkormányzatok). Mindenképpen szükség volna azonban arra, hogy a szlovákiai magyar nyelvészek minél aktívabban bekapcsolódjanak a nyelvpolitikai jellegű kérdések megoldásába, szakmai tanácsokkal, állásfoglalásokkal segítenék a politikusokat.

Egyik legnagyobb gondunk mindig is a hivatalos (vagy hivatali) nyelvhasználat szlovák nyelvűsége s az ebből fakadó problémacsoport volt. Ki kellene használnunk azt a lehetőséget, hogy a magyar nyelvterületen az önkormányzatokban hangsúlyos a magyarság jelenléte; a magyar pártokon keresztül fel kellene vennünk a kapcsolatot a magyar polgármesterekkel, önkormányzati képviselőkkel, s konkrét tanácsadást kellene számukra nyújtani; akár úgy is, hogy a különböző hivatalos iratok, űrlapok, nyomtatványok magyar változatát is elkészítenénk; s ha egyelőre még nem lehetséges is ezek használata, az érintett személyek (tisztviselők, irodai dolgozók) ezáltal megismerhetnék a magyar terminológiát.

A magánosodás előrehaladásával, a magánszektor terjedésével valószínűleg erősödnek a magyar nyelv pozíciói is, hiszen a vállalkozók, a kereskedők a magyar nyelvű vásárlóréteget is meg kívánják nyerni. Ezt az igyekezetet mindenképpen támogatni kell többek között szlovák–magyar termékkatalógusok, illetve szótárak kiadásával; így talán elérhető lesz, hogy a kereskedők az illető termék standard magyar (magyarországi) nevét tüntetik fel.

Elvileg minden szinten és minden regiszterben arra kell törekednünk, hogy a Magyarországon használatos formákat honosítsuk meg nálunk is; ugyanakkor azonban azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy bizonyos szlovák szavaknak a magyar nyelvben nincs egyetlen vagy egyértelmű megfelelőjük, vagy az egymásnak megfeleltetett szlovákiai és magyarországi kifejezés jelentése nem fedi pontosan egymást. Ez a mindennapi életben nem okoz nagyobb gondot, a jog, a gazdaság, a politika stb. területén azonban igen. A jelenlegi helyzet az, hogy egyesek a magyarországi szót, kifejezést használják, mások ad hoc fordításokkal próbálkoznak; idegen szó esetén azonban a leggyakoribb eljárás a közvetlen átvétel vagy a „formális magyarítás”. Ennek következménye a nagyfokú variabilitás: ugyanannak a jelenségnek, fogalomnak több megnevezése van forgalomban. Ilyen esetekben el kellene döntenünk, melyik változatot emeljük ki, melyiket kívánjuk általánossá tenni, netán kodifikálni. A kiemelt változat kijelölésekor – főként szakkifejezés esetében – fontos szempontként kell hogy megjelenjen a fordíthatóság kérdése. Ez a korábban teljesen elhanyagolt kérdés a jövőben nyilván egyre nagyobb fontosságra tesz szert, hiszen az európai integráció kapcsán mind időszerűbbé válik a nyelvi szabványosítás kérdése.

Módszeresen kutatnunk kell a szlovákiai magyar nyelvhasználatot, annak minden rétegét és megjelenési formáját, különös tekintettel az egyes jelenségek elterjedtségére, s ennek nyomán tisztáznunk kell státuszukat. A standardnak tekinthető elemeket kodifikálni kellene, tehát szükséges kézikönyvek, szótárak (szlovák–magyar, de magyarországi magyar – szlovákiai magyar) megjelentetése. Az oktatásban (és a nyelvi ismeretterjesztésben) figyelembe kell venni azt, hogy a szlovákiai magyarok anyanyelve ún. kétnyelvű anyanyelvváltozat, s eszerint kell összeállítani a tananyagot.

5.1. Az elmondottak alapján a szlovákiai magyar nyelvpolitika részeként a nyelvművelés és az anyanyelvápolás céljait az alábbiakban lehetne felvázolni: a) A nyelvi különfejlődés, leszakadás (archaizálódás) lassítása, illetve megakadályozása; b) a Magyarországon használatos (standard) szavak, kifejezések stb. megismertetése és terjesztése; c) a magyar nyelv szlovákiai presztízsvesztésének megállítása, a magyar nyelvhasználat minél több színtérre való kiterjesztésével, különös tekintettel az írásbeliségre.

Jegyzetek

1.   A Szlovák Alkotmány már idézett bevezető része néhány sorral lejjebb így folytatódik: „… a Szlovák Köztársaság területén élő nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok tagjaival közösen…”

2.   Az egy tömbben élő magyarság megfogyatkozását a belső migráció is elősegítette: helyi munkaalkalom hiányában az emberek a cseh iparközpontokba (Ostrava), illetve Pozsonyba vagy egyéb nagyobb városba voltak kénytelenek költözni, s ez a réteg – illetve gyermekük – nagyrészt asszimilálódott.

3.   Az 1991-es népszámlálás adatai szerint a szlovák lakosság 37,8 %-a rendelkezik legalább középfokú végzettséggel, a magyarok körében ez az arány csak 22,4 %; a felsőfokú végzettségű szlovákiai magyarok aránya 2,9 %, szemben az 5,8 %-os szlovákiai átlaggal.

4.   Pl. a mezőgazdaságban dolgozik a magyarok 23,8 %-a (a szlovákiai átlag 12,6 %), az iparban 25,1 %-uk, (a szlovákiai átlag 33,1 %).

5.   Régebben a testnevelést, az állampolgári nevelést és a polgári védelmet kellett volna elvileg szlovákul oktatni, a szakirányú középiskolákban a szaktárgyak egy részét általában két nyelven oktatják.

6.   A szlovák állami rádió magyar nyelvű adása a teljes adásidő 4 %-át teszi ki, az állami televízióban kéthetenként 35–40 perces magyar nemzetiségű híradó van, ez a teljes adásidő mintegy 0,4 %-a, holott a magyarság hivatalos részaránya 11 %. A szlovákiai magyarság közművelődési egyesülete, a Csemadok tavaly és idén már nem kapott állami támogatást.

7.   Szlovákia az ellenzék (ideértve természetesen a magyar pártokat is) és a települési önkormányzatok szövetségének sürgetése ellenére sem írta még alá a helyi és a regionális önkormányzatokról szóló európai chartát.

8.   A Károly-t tehát például ezentúl nem kell Karol-ként írni a hivatalos iratokban.

9.   A termékek magyar nyelvű megjelölése különösen fontos, hiszen sok árunak (többek között lisztféleségnek) a szlovákiai magyarok csak a szlovák nevét ismerik.

Hivatkozások és szakirodalom

Dolnik Erzsébet 1997. Sorsunk iskoláink. A magyar tannyelvű oktatás Szlovákiában. Magyar Tudomány42/4: 438–448

Fazekas József szerk. 1993. Vagyunk és leszünk. A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza 1918 – 1945. Pozsony: Kalligram

Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből. 1993. Pozsony: Kalligram Kiadó.

Gyönyör József 1994. Terhes örökség. A magyarság lélekszámának és sorsának alakulása Csehszlovákiában. Pozsony: Madách Posonium.

Gyurgyik László 1994. Magyar mérleg: a szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony: Kalligram.

Lanstyák István 1991. A szlovák nyelv árnyékában. A magyar nyelv helyzete Csehszlovákiában 1918–1991. In. Kontra Miklós szerk. Tanulmányok a határon túli kétnyelvűségről. Budapest.

Tolcsvai Nagy Gábor 1993. Lesz-e Magyarországon nyelvi tervezés? Magyar Nyelvőr 117/4: 423–425

Vadkerty Katalin 1993. A reszlovakizáció. Pozsony: Kalligram.

Vadkerty Katalin 1996. A deportálások. A szlovákiai magyarok csehországi kényszerközmunkája 1945–1948 között. Pozsony: Kalligram.

Vígh Károly é. n. A szlovákiai magyarság sorsa. Budapest: Bereményi Kiadó.

(A szerkesztő megjegyzése: a cikk 1997-ben íródott.)